"Utasokat kirakni csak a járdaszegélynél"
(Az út közepén szigorúan tilos!)

"Látogatóknak és helyi lakosoknak kéretik az alábbi megszorításokat betartani. Együttműködéssel elkerülhető a büntetőeljárás szükségessége.'
(Nekem a legjobban a pálmafa alatt ülő muki tetszik, akinek éppen fejére esik a kókuszdió.)

"Óvatosan! Tartsd távol magad!"
(Még szerencse, hogy csak ilyen törpék őrködnek, tőlük nem ijedünk meg!)

"A hajón alkoholt fogyasztani tilos!"
(Szegény tengerészek, a felfedező ősapák forognak a sírjukban!)

"Tilos:
- engedély nélküli autóval behajtani és parkolni
- gördeszkázni, in-line korcsolyázni és görkorcsolyázni
- alkoholt fogyasztani illetve alkoholt behozni erre a területre
- campingezni és itt éjszakázni
- tüzet gyújtani
- a galambokat etetni
- szemetelni
- árukat és szolgáltatásokat eladni
- bármi egyéb cselekvés ami kárt okozhat a területben vagy másoknak kellemetlenséget okozhat
Maximum büntetés: 550 AUD"
(Egyrészt a téren nyüzsögtek a kiülős bárok, ahol leginkább jéghideg sör fogyott. Vagy az nem alkohol? Egyébként meg ki a fene akarna egy lebetonozott téren tüzet gyújtani? És különben is mivel? Arra meg lehet találgatni, hogy vajon milyen szolgáltatásokat nem lehet a téren árusítani!)

"A halakat és a teknősöket etetni tilos"
(Ez teljesen korrekt, a természet és az élőlények védelmére láthatóan mindenhol odafigyelnek.)

Ebből az alsó kettő az érdekes: "tilos golfozni és kempingezni". Egy fákkal teli, aprócska, vízparti parkban találtuk ezt a táblát. Kíváncsi lennék, hogy azért került-e ki a "golfozni tilos", mert vajon valaki megpróbálta?

"Ne rakd fel a lábad a székre. Dohányzás és rágózás ezen a hajón nem megengedett."
(És jobb ha mindezeket nem teszed, mert minden lépésedet videókamera figyeli!)

• Blog-hírlevél
• Két fontos tudnivaló nőknek
• Nemzetközi WC helyzet (fokozódik)
• Porzsák nélkül

Búváréknál az úgy van, hogy harminc méter alatt bármikor befigyelhet egy jófajta oxigénnitrogén-narkózis, eufórikus állapotba ringatva a szerencsésebbeket. Lehet, hogy tíz merülés után felgyülemlik annyi plusz oxigénnitrogén, hogy a nagymelegben fejbenyomjon méteres pillecukorként?

Katica egyfolytában röhögcsél. Most éppen azon, hogy addig nyaggatott, míg feladtam az írást és IQ-t tesztelünk együtt az IPM-ben. Két perccel később persze alszik, én meg ülök a repülőn, agyam szivacsként óceán vizével terhes, nem bírok aludni. Most akkor balra, vagy jobbra megy a busz?

El ne felejtsem: iratkozz fel az RSS feedre (ott az ablak alján), okés?

• Előzetes keddre Elmoval
• Nem csak a szex
• Ausztrál kalandok 5. nap
• Dobre Gyeny, do you speak italiano oder valami másik nyelven?

utolsó sikertelen merülésének emlékére

Első két merülés Steve’s Bommie – ahol a bommie a korallzátonyt, Steve pedig egy híres freedivert (aki palack nélkül merül száz-kétszáz méter mélyre) jelenti. Steve-nek egyébként szép kis emléktáblája van a víz alatt, utolsó sikertelen merülésének emlékére.

A helyszín csodás, a kúpszerű zátony körül nyüzsögnek a halak és halrajok, alig tíz perc kényelmes tempóban körbeúszni. Aztán 25 méteren egy szép csokor lionfish-t veszünk észre, a fotózásukkal annyit szenvedek (nem megy a lebegés rendesen), hogy mire megelégelem, már csak 50 bar van a tankban. (Ez kb. 25%, ennyi levegővel már a hajó felé kéne tartani régen.) Pánikszerű távozás, az engedélyezett 50 percből így 31-et sikerül csak vízben tölteni.

cápa kezd el nézegetni minket

Második merülés ugyanott, szent elhatározással lépek a vízbe: hagyja a fotózást másra, max. 20 méteren kényelmes körözéssel nézegetjük majd a zátonyt. Alig öt perc után kiderül, más is ezzel az elhatározással érkezett: húsz méter mélyen kényelmes tempóban egy szürke homoki cápa kezd el nézegetni minket.

Katica igyekszik két dimenzóba visszavonulni, én meg megkezdem szokásos bénázásomat a fényképezőgéppel. Mire sikerül japán turistaformációba rendeznem magam, addigra a három méteres példány már messzire úszik.

Pár pillanat múlva azonban 10-15 méter távolban feltűnik egy másik (Katica 2D, Amby csííííz), aki ahelyett, hogy a haverja stílusában olvasgatná az éttermi menüt, úgy dönt, jobb közelebbről szemlélni a svédasztalt. Fotó megvan, legalább az utókor tudja majd, mi történt.

Hátam mögött Katica épp nemfinomnemkóstol alakzatot igyekszik felvenni, én meg úgy döntök, ez a sztori gyenge közelebbi fotó és videó nélkül, így paparazzoként elkezdek lopakodni a cápa felé. Sajnos (vagy szerencsére), cápali úgy dönt, hogy ebéd előtt még elugrik zöldségért, így mi eufórikus állapotban továbbúszhatunk, szinte tudomást sem véve a barracudákról és a többezres sárga halrajról.

Ezek után már nem is érezzük szükségét többet merülni, de azért kihasználjuk az utolsó lehetőséget: egy csendes és egyszerű merülés után először huzatjuk magunkat a zodiac-kal a hajóhoz. A vízalatti rodeó lényege, hogy belekapaszkodsz a motorcsónak hátulján lévő húszméteres madzagba, majd eszméletlen tempó közepette bámulod az elsuhanó halakat, próbálsz lélegezni a palackból és nem sikítani a víz alatt – miközben vágtatsz a propeller által kerekített örvénylő, buborékos csőben. Mégegyszer, mégegyszer!

Este aztán mi az ünneplős italunkat (Smirnoff Ice) isszuk és hallgatjuk a tábortűz mellett a nagy öregek cápás sztorijait. Már nekünk is van egy kétméteres.

Kérdés: akartok cápás sztorikat? És egy videót? Nyomjatok egy szavazóst, minden 10 embernek írok egyet. (Amíg a készlet tart!)

• Ausztrál kalandok 10-12. nap
• Társasági élet
• Utolsó leheletig
• Hétfői csúcsforgalom

Mondjuk úgy, hogy Olaszország minden előnye a hátrányok nélkül :-)

Most először laktunk hajón (liveaboard), ami az első éjszaka kivételével – amikor is át kellett szelnünk a viharfrontot, hogy nyugodt merülőhelyekhez jussunk – kellemes meglepetés volt. Harminc búvár pillanatok alatt tudott összekészülni a middle decken, a felszerelés nagyszerű állapotban, a korallokról és halacskákról meg órákig tudunk áradozni.

A tengeri világ ott olyan, hogy minden sarkon egy Némó vár és nekem a legnagyobb gondom az volt, hogy Justintól – a BBC-nek is dolgozó fotografustól – a lehető legtöbbet tanuljam a víz alatti fotózásról. Bár napfény nem sok volt, azért így is rengeteg mindent láttunk – a tökéletes haltól a barracuda rajokig.

Volt minden, napi négy merülés, első éjszakai merülés és most először merültünk Katicával kettesben – vezető nélkül. Az első utunk elég érdekesre is sikeredett, egyből.

Történt, hogy egy helyen merültük épp a másodikat, így gondoltuk a látott terület helyett forduljunk az ismeretlen rész felé. Hiba volt, tíz percen belül fennragadtunk egy korall tetején a kétméteres vízben. Ezzel volt pár probléma. Egyrészt, a kétméteres vízben a hullám úgy csapkod, mint a felszínen. Másrészt, a korallok érintése vagy rongálása egyenest vezet a túra további részében kötelező óvodai felügyelethez. Harmadrészt, amikor feljöttünk a felszínre, hogy bemérjük, hol járunk, a hajó iszonyat messze volt. Negyedrészt pedig ott volt a narancssárga bólya.

A narancssárga bólyáról kicsit hosszabban kell mesélnem. Minden merülés előtt kaptunk egy kis térképes eligazítást. Itt a hajó, itt vezet a moring line a korallhoz, ennyi méterre érkezünk, erre lehet menni, arra nem érdemes. Ja és itt a két pont, amin ne menjünk túl, azon túl ugyanis kezdődik a Biztos Halál Birodalma, a tigriscápák világa. A narancssárga bólya.

Ami jó volt, hogy az első katasztrófális merülés után folyamatosan egymáshoz szoktunk, így másnapra már nem akartunk minden merülés után elválni ;-) Persze megkaptuk a kommentet rendesen: Ti voltatok ott a messziségbe? Aha. Gondoltuk, hogy szívtok rendesen ;-) (Büszke nép a magyar, mentést nem kértünk ;-)

Szóval, merültünk sokat a végtelen óceánban.

El ne felejtsem: iratkozz fel az RSS feedre (ott az ablak alján), okés? 

• Ausztrál kalandok 13. nap
• Társasági élet
• Utolsó leheletig
• Hétfői csúcsforgalom

Cairnsből Port Douglas felé vesszük az irányt – ausztrál barátaink ajánlása szerint – a parti úton. És valóban a kilátás végig gyönyörű. A 70 km-en folyamatosan váltogatják egymást a szebbnél szebb trópusi beach-ek fehér homokkal és pálmafákkal. Fürödni azonban ezen a részen sem lehet. Itt ugyan nem a krokodilok, hanem a halálos mérgű medúzák (box jellyfish és irukandji jellyfish) miatt, amelyek novembertől áprilisig ellepik az észak-kelet ausztrál partok vizeit. Erre mindenütt táblák figyelmeztetnek.

Port Douglas fölött pár kilométerrel található a Mossman Gorge, ami Babindához hasonlóan egy hegyi patak sziklás, zubogó vizes szakasza egy fürdésre alkalmas természetes medencével az esőerdő középen. Viszont itt sokkal több a turista, hiszen éppen útba esik a Cape Tribulation felé. A függőhídról, amit még a királyi mérnökök építettek valamikor réges-régen, végig lehet nézni a patakon, ahogy átbukik a sziklákon. Akik rendelkeznek idővel és jó fizikai kondícióval az innen tehetnek egy nagyszerű néhány kilométeres, természetfelfeldező túrát.

Nekünk azonban délben a Daintree-folyónál van találkánk megbeszélve a krokodilokkal. Bruce Belcherrel megyünk hajótúrára a folyón, aki húsz éve él itt a természetnek és a krokodiloknak szentelve életét. Jófej ember, ismeri a folyó minden részletét, az ott élő krokodilokat, a fán élő békákat és élvezetesen meséli el történeteit az arra járó turistáknak. És nekünk külön mesél egy szerinte nagyszerű emberről, aki ’56-ban menekült el Magyarországról és végül errefelé lett krokodilvadász. A parti mangrove fák és azoknak a vízből égbe nyúló gyökerei között lavírozunk a csónakkal. Mivel Bruce pontosan ismeri az itt élő krokodilok törzshelyeit, nem telik 5 percbe sem, mire meglátjuk az elsőt. A vízből csak a háta látszik ki, vezető nélkül valószínűleg észre sem vettük volna, korhadt fatörzsnek gondolván. A többiekkel nagyobb szerencsénk van, ők a parton sütkéreznek. A legkisebb egy egyéves, 40 centis bébikrokodil, míg a legnagyobb egy 4 méteres felnőtt hím. Az itt élő emberek tisztelettel és gonddal bánnak velük és a környezetükkel. Nehéz ugyanis a krokodilok sorsa. Egy nőstény egyszerre 70 tojást rak, ám ebből jó esetben 3 kel ki, és csak minden 3 fészekből akad egyetlen egy, amelyik megéri a felnőtt kort. Azért tényleg sokkal érdekesebb így, a saját természetes élethelyükön látni a krokodilokat, mint állatkertben a kerítés mögül.

A hajótúra után ismét északnak indulunk. A Cape Tribulation-höz át kell kompolni a Daintree-folyón. 20 dollár oda-vissza, de mindenképpen megéri ezt a befektetést. (Főképp, hogy más választása nincs a turistának, aki el akar oda jutni.) Errefelé már nagyon kevesen laknak és az út is igazán vadregényessé válni. Az útszélen gyakorlatilag háromfajta tábla váltogatja egymást néhány kilométerenként:

1. bucka, vagyis fekvőrendőr – annak érdekében, hogy az autósok ne száguldozzanak egyrészt a baleset elkerülése végett a keskeny kanyargós úton, másrészt a természet és az út minőségének megóvása érdekében;

2. vizes út, átfolyások – erre már Cairns-ben figyelmeztettek minket, hogy a sok eső miatt, a patakok igen gyakran kiöntenek, úgyhogy ha az úton vizet látunk, akkor meg kell állni, kiszállni és leellenőrizni a víz mélységét az úton mielőtt áthajtunk rajta;

3., nagymadár – errefelé él ugyanis a cassowary (sisakos kazuár), ami fokozottan védett és meglehetősen agresszív nagytestű (kb. 1,5 méter magas) madár, így a tábla arra int, hogy az autós óvatosabban vezessen (és lehetőleg ne szálljon ki ezen a környéken az autóból :-)

Az kedvencünk persze a „bucka” és a „nagymadár” tábla kombinációja egy vicces kedvű illető kiegészítésével:

Az esőerdőben több helyen is vannak fapallóval kiépített gyalogos útvonalak. Mi is bejártunk egyet. Óriási levelű növények, páfrányok, indák és csobogó patakok közt sétálva azon gondolkoztunk, hogy milyen jó lenne egyszer mindentől távol, ismeretlen helyen átvágni egy dzsungelen. Lenne egy bazi nagy bozótvágó késünk és azzal törnénk magunknak utat a növényzetben.( Azt hiszem, arra azonban edzeni kellene előtte egy kicsit.) Látunk jó néhány vicces fát, aminek a mintázata olyan, mint a világos-barna-zöld foltos katonai rejtő öltözet.

Egy kicsit gondban vagyunk, mert a benzinünk már csak 20 kilométerre elég, és az egyetlen benzinkút, amit a térképünk jelöl a környéken, megszűnt. Visszafele menni nem érdemes, azt tudjuk, hogy arra nincsen egyhamar. Nincs mit tenni, megyünk tovább és reménykedünk. Imáink meghallgatásra találnak, és 10 km múlva találunk egy töltőállomást, mely óriási táblával hirdeti, hogy ez utolsó benzinkút az úton.

Az út csodálatos és nem állja utunkat nagyobb vízátfolyás sem. Kb. a huszadik „nagymadár” tábla után Amby ironikusan megjegyzi, hogy „feleslegesek ezek a táblák, hiszen kihalófélben van, az esély egy a millióhoz, hogy akár látunk egyet is”. Persze ez volt a varázsszó. Száz métert sem teszünk meg, amikor elsuhanunk valami nagy tollas dolog mellett útszélen. Satufék, hátramenetbe kapcsol és közben én villámgyorsan előkerítem a hátizsákból a fényképezőgépet. A cassowary pedig először meglepetten bámul, aztán mintha mise történt volna, csipegeti az elhullott magokat a földről két méterre tőlünk.

Még pár kilométer és elérjük azt a helyet, ahol az esőerdő találkozik az óceánnal. Átvágunk a sűrű növényzeten és egyszercsak kitárul a kép, előttünk az óceán. A látványtól földbe gyökerezik a lábunk. Mászkálunk a homokban és fura terméseket, kagylókat gyűjtögetünk. Órákig maradnánk még, de kezd sötétedni és még legalább két óra az út vissza Cairnsbe.

De a kalandoknak korántsincs még vége, hiszen holnap indulunk búvárkodni!

• Ausztrál kalandok 8. nap
• Ausztrál kalandok 7. nap
• Ausztrál kalandok 3. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap

Kuranda egy kis falu az erdő közepén, amely egyrészt a kirakodóvására, másrészt a vadas parkja miatt népszerű. Mi azonnal az utóbbi felé vesszük az irányt, mert már alig várjuk, hogy végre koalát ölelgessünk. Itt nemcsak tisztes távolból lehet őket nézegetni. Chipy-t (mint később kiderül, így hívják a koalánkat) láthatóan nem zavarja, ahogy leszedik a fáról, belecsimpaszkodik a gondozójába és bambán tűri, hogy átcipeljék hozzánk. Chipy-nek nagy, elálló, pamacsos fülei vannak („nekem tetszik a nagy, vörös pamacsos és elálló fül” :-) és Amby nem bírja megállni, hogy ne cuppantson egy puszit közéjük. Olyan, mint egy kis plüssmackó. Felül puha szőrréteg, alatta viszont tömör bunda. Látszik, hogy sokat lazsálnak, mert mindegyik koalának ki van kopva a szőr az ülőgumóján. Hosszú, vastag körmeivel kapaszkodik belénk, ha akarnánk, sem lehetne leejteni. Egész nap csak ölelgetnénk. Vigyázat, a koala addiktív!

Ezután kenguruetetésre megyünk, habár a kenguruk és wallaby-k (kisméretű kenguru) nemigen akarnak neki, reggel kilenc óta a sok turista már degeszre etette őket. Az egyik mama-kenguru nagyon aktív ide-oda ugrándozik körülöttünk, miközben a joey-jának (így hívják a kengurubébiket) hol az orra, hol a füle, hol a lába lóg ki a zsebéből. Hamarosan végleg kinövi, és átadhatja helyét egy új kölyöknek. A kenguruk nagyon szapora állatok. Simán előfordul, hogy miközben a mama még nevelget egy egyéves kiskengurut, a zsebében ott egy másik és a méhében már növekszik az új kistesó. Viszont, ha keményre fordul az időjárás és nincs elég élelem, akkor a kenguru késleltetni tudja a méhben a fejlődést, így eltolva a szülést akkorra, amikor már megfelelőek a körülmények az utód felnevelésére.

Végre összeismerkedünk egy helyes kis wombattal is, ami leginkább egy disznó és egy medvebocs keverékére hasonlít. A krokodilok láthatóan élvezik egymás társaságát, egymás hegyén-hátán sütkéreznek. Gyors pillantás a gyíkokra, kígyókra és egyéb állatfajtákra és elégedetten távozunk.

A piacon is körbenézünk és bepakolunk néhány szuvenírt (bumeráng bratyókának és egy szerelmetes óra nekem).

Kis falucskákon át vezet az út a tiszta vizű Echam-tóhoz, ami az erdő közepén eldugottan terül el. A parton két jópofa dologba is rögtön beleütközünk. Az egyik a „teknősöket etetni tilos” tábla, a másik pedig pénzbedobós, közhasználatú barbeque. A parti ösvényen sétálva elérünk a teknős-spotting helyhez, ahol éppen arra úszkál a sekély vízben néhány ráérős teknősbéka. Ráadásként pedig egy helyi lakos tarajos gyíkocska és pózol nekünk. Az idő sajnos esőre áll, úgyhogy kihagyjuk a tóban fürdést.

A Palmerston highway-ről letérünk a Waterfall Circuit útra, amely három vízesést is érint. Ezek közül a Millaa Millaa a legszebb egy természetes medencével az aljában. Épp ezért azonban itt van a legtöbb turista is.

Mivel már kezd estébe fordulni az idő, már csak egy helyszín fér bele a napi útba. Végül Babinda mellett döntünk. Habár a Lonely Planet csak pár sorban említi, minket mégis kíváncsivá tesz. Az összes napi látnivaló közül (leszámítva természetesen a koalákat, amikbe végképp beleszerettünk) ez a legeslegszebb. Egy hegyi patak mosta ki itt medrét a kemény sziklákból, itt-ott zubogó vízeséseket, máshol óriási fürdőmedencéket eredményezve. A víz természetesen kristálytiszta. Körben pedig esőerdő égigérő fákkal, indákkal és szokatlan növényekkel a zöld minden színében. Ezen a helyen árad belénk az energia és elönt minket a boldogság. Csodálatos egy ilyen univerzum részének lenni!

Hamarosan sötétedik, és lassan ideje lenne hazamenni, de azért még teszünk egy kört a buja növényzet közt egy kis ösvényen.

Visszaérve Cairnsbe még pancsolunk egyet az Esplanade kivilágított medencéjében, megvacsorázunk, és azzal a szent meggyőződéssel hajtjuk álomra a fejünket, hogy „az élet bizony gyönyörű”.

• Ausztrál kalandok 7. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap
• Ausztrál kalandok 3. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap

A nappaliban pihengünk, és női magazinokat böngészünk. Még a fiúk is. Elolvassuk mindenkinek a 2008-as horoszkópját. (Én minden január elsején elolvasom. Aztán gyorsan elfelejtem, hogy mi volt benne, mert nem hiszek a horoszkópokban.) Nekem több évtized legjobb évét ígéri: pénz, siker, szerelem. Ambynak viszont nehéz éve lesz. (De szerencsére ő sem hisz a horoszkópban.)

Az apartman óriási teraszáról ellátni a beach-re. De nincs időnk lemenni, ugyanis utazunk Cairnsbe.

Könnyes búcsút veszünk Audrey-tól és Marree-tól. Habár nagyon jól éreztük magunkat Sydneyben, azért már várjuk, hogy végre kiszabaduljunk a nagyvárosi környezetből és új kalandok után nézzünk.

Giulioval együtt megyünk a reptérre, ő Tasmániát veszi célba.

A repülőút 3 óra Cairnsbe (és még csak el sem hagyjuk a keleti partot), eseménytelenül zajlik, még ingyen mozi sincs. Sajnos a párás felhőréteg miatt nem tudjuk leellenőrizni, hogy a Nagy Korallzátony valóban látszik-e az égből.

A 14 dolláros cairnsi hostelben a recepciós hihetetlenül barátságos, fél órán keresztül adja tippeket a környékbeli látnivalókról és elhalmoz minket prospektusokkal. Mi meg cserébe megmutatjuk neki az előző esti tüzijátékról készített videónkat.

Este elindulunk gyalogosan felfedezni a city-t. Végigsétálunk a parton, az Esplanade-on. Itt nem lehet az óceánban fürödni. Táblák figyelmeztetnek, hogy a vízben krokodilok laknak, úgyhogy nemcsak az úszás nem ajánlott, de még csak túlságosan megközelíteni a vizet sem. Ezen a helyiek nemigen bosszakodnak, építettek inkább maguknak egy óriási nagy medencét a part mellé – biztonságosan elkerítve az esetleg arra merészkedő krokodiloktól -, amit bárki bármikor (reggel 7 és este 10 között) kedvére ingyenesen használhat. A medencében úszva a tenger végtelenjét látod. És hogy még élethűbb legyen, sós vízzel van feltöltve. A modern művészet képviseletében óriás fémhalak és szökőkút köpik a vizet. Jól néz ki a lemenő nap fényében.

A környéken rengeteg bár és étterem, mind tele. Azért fura a pálmafákon éjszaka a karácsonyi kivilágítás.

• Ausztrál kalandok 8. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap
• Ausztrál kalandok 3. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap

• Miss Abbondio – eredmények
• Miss Abbondio – legjobb csaj szavazás
• Tizenhat a száz lépés maradék huszonegyéből
• E-mail hírlevél és RSS olvasás

Ébresztő: hajnal 5.

Hozzávalók: egy hűtőtáska, egy zacskó partijég, 12 üveg sör, 5 szendvics, sudoku, könyv, nagy zacskó mogyoró, távcső, pléd, napernyő

Reggel hétkor már sorban állhatsz a Mrs. Macquaries Chairnél. Ha minden terv szerint halad, 10-kor még van esélyed az első sorokban helyet foglalni. Ügyes! Már csak 11 órát kell őrizned a helyedet (a parkot nem hagyhatod el), hogy megnézhesd a gyerektüzijátékot, ami egyben jelzi, hogy már csak további három óra van vissza az éjféli tüzijátékig! ;-)

vagy

Csinálhatod azt, amit mi: minden felszereléssel (minusz sudoku és könyv) kivonulhatsz este 5 és 7 között a McKell parkba, ami ugyan messzebb van a tüzijátéktól, de minden extrát tartalmaz és szolid 12 órát megtakarítasz az egész programból. :-)

• Ausztrál kalandok 6. nap
• Ausztrál kalandok 1. és 2. nap
• Ausztrál kalandok 10-12. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap

• Társasági élet
• Utolsó leheletig
• Ausztrál kalandok 13. nap
• Ausztrál kalandok 10-12. nap

• Társasági élet
• Hétfői csúcsforgalom
• Ausztrál kalandok 13. nap
• Ausztrál kalandok 10-12. nap

• Utolsó leheletig
• Hétfői csúcsforgalom
• Ausztrál kalandok 13. nap
• Ausztrál kalandok 10-12. nap

• Olivaolaj vagy ecet, bazsalikom vagy bors?
• Fiú vagy lány vagy?
• Kávé- vagy tea-fogyasztó vagy?
• Maradi-e vagy?

Sydney északi felén rak ki a taxi egy csendes kis utcában. Ausztrál összekötőnk, A, könnyed eleganciával szerezte be a pontos koordinátákat, nem telt bele két perc és biztonságos távolból szemléltük az ojjektumot. A kódolt üzenet szerint R nem tud segíteni nekünk, így egyedül kell bejutnunk. Megvárom, míg a léptek elhaladnak a bokor mellett és átsietek a pálmákkal szegélyezett ösvényen. Az egyik pálmafa oldalra hajló törzsét kihasználva fellendülök a fehér téglafal tetejére, csak pillanatig időzve ott, míg felmérem az alattam lévő teraszt és az épület ablakait.

A két méteres ugrás végén igyekszem tompán érkezni, a legkisebb zajt csapva – körülnézek, az emeleten valami mozdult az ablakban. A falhoz lapulva átcsúszok a teraszajtóhoz, de az instrukciók ellenére az zárva van. felfeszítem a bukóablakot és kis mozdulatokkal addig csúsztatgatom a szúnyoghálót, míg kilazulnak a rögzítőcsatok. Utolsó pillanatban kapok utána, hogy megállítsam zuhanásában. Most nem engedhetem meg, hogy felfigyeljenek rám.

Futva pásztázom végig a szobákat, majd résnyire nyitom az ajtót – A és K már az alagsori ajtó előtt várnak a felszereléssel. Egymást fedezve haladunk végig szobáról-szobára, most felmérve minden részletet. Elégedetten vesszük tudomásul, hogy biztonságban vagyunk és senki nem vett észre a bejutáskor – amikor válatlanul halk koppanás hallatszik a bejárati ajtó felől. Némán felvesszük az alakzatot és én felrántom az ajtót. G, az olasz kapcsolatunk áll előttünk, vigyorgó képpel. Ez könnyen ment!

Megbeszélésre a The Oaks nevű helyre megyünk, ahol ausztrál jószokás szerint italt a bárban, készételt a konyhapultnál, a sült húst pedig egy harmadik helyen, a grill sarokban kell beszereznünk. A kiszolgálás minimális, így meg sem próbálok vodka-martinit kérni. Azon már csak Manly felé menet gondolkozom el, hogy be sem mutatkoztam a pincérnőnek.

Következő küldetésünk felderíteni a tengerpartot, de Manlyben inkább kétfelé válunk. G és A a felderítés egyik tippjét ellenőrzik, míg én és K inkább Jörgöt igyekszünk megtalálni.

Alig több, mint tíz perc az út és Jörgék már várnak minket. Felkészültek, ahogy a németektől ezt megszoktuk – semmi sem változott, amióta Düsseldorfban utoljára láttuk egymást.

Fél órát beszélgetünk, de vár minket a küldetés. Jörg vezetésével kis utcákon a tengerpartig jutunk, majd veszett homokvár építésbe kezdünk :-)

A húsz perc veszett gyorsasággal telik és hamar rájövök, hogy erősítést kellett volna kérnem. K persze jobban csinálta, az egyik szakértő segítségével már a második várat építi, kanyargó utak, hidak és vizesárkok díszítik. Nem ér meglepetésként, hogy győztesként végeznek, ilyennek ismerem már rég. Az ezt követő barbecue kertipartin igyekszem is közel kerülni hozzá, egy itallal a kezemben mutatkozom be:

- My name is Bond. James Bond. Want some beer?

Látom, ahogy felcsillan a szeme, miközben a sörért nyúl és tudom, ma északa is együtt alszunk.

És nektek milyen napotok volt december 30-án?

• Ausztrál kalandok 6. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap
• Ausztrál kalandok 3. nap

• Jótét lélek drámája
• A tíz legkiábrándítóbb turistalátványosság
• Bejegyzést kéne írni arról, hogy Milánó elnyerte a 2015-ös Világkiállítás rendezési jogát
• T-300 komment

Végre eljött a koalák napja! Ma elmegyünk az állatkertbe.

A kikötőből hajóval megyünk át a félszigetre, ahol a Taronga Zoo található. Már a hajóút nagyszerű, ahogy elsüvítünk az Operaház és a Harbour Bridge között, aztán a víz közepén álló kis erőd, majd a homokos beach-ek mellett. Na és persze erről a félszigetről nyílik a legtutibb rálátás az öbölre, a fényes toronyházakra és Sydney főbb látványosságaira. Mondhatnám, hogy már ezért megérte áthajózni. De nem mondom :-)

Ügyesen, mi már a hajópénztárnál megvettük a kombinált állatkerti belépőt, így gyorsan elhúzunk a többi sorban álló többi lúzer mellett. Térképet, de gyorsan! Merre vannak a koalák? Ja, hogy innen 50 méterre! És fényképezkedni is lehet velük! Futás!

Persze a koala fényképezésnél kígyózik sor. Sebaj, majd visszajövünk később. A kenguruk felé vesszük az irányt. A kenguruk egy fakerítéssel elkerített kis parkban laknak, ahova mi is bemegyünk, és szabadon sétálunk a hőségben pihegő és időnként nagyon vicces pózban ülő kenguruk között. Ha akarnánk, meg is simogathatnánk őket, de nekem nincs szívem zaklatni őket. Azért egy tábla figyelmeztet, hogy ne közelítsük meg őket hirtelen vagy támadólag, mert ha felbőszülnek, akkor bizony nagyokat bírnak rúgni. Na, ezt szerencsére nem tapasztaljuk meg. Egyébként a boxkesztyűs kenguru ábrázolásnak az az alapja, hogy amikor a hímek párzási időszakban megküzdenek, akkor valóban „ököllel" vívnak meg. Pedig a kenguruk mellső lába igencsak torz, úgy tűnik az erős hátsó láb a mellsők rovására ment.

Következő célpont a hangyászsünök területe. Jópofa állatok. Belső késztetéstől vezérelve mániákus módon dugják az orrukat üregekbe és csövekbe, és csak lógnak ott és szuszognak bele a lyukba, akkor is, ha nincs benne hangya. Időnként még el is szundikálnak a csőbeszuszogás közben.

A kacsacsőrű emlőst természetesen nem lehet kihagyni, ha valaki egyszer erre jár. Nagy meglepetésemre, ez egy apró, mindössze 40 cm-es állatka. Nem szereti az erős napfényt, és szegényke egyébként is rosszul lát, ezért egy félhomályban levő akváriumban tartják őket. Türelmesen kell várakozni, hogy előbukkanjon és persze a fotózás felejtős.

Ideje visszamenni a koalákhoz. Jó az időzítés, alig lézeng ott pár ember. Végre szemtől szembe kerülünk egy koalával, akit mit sem zavar a mi jelenlétünk. Megsimogatni viszont nem engedi a szigorú gondozó, miközben készül rólunk a fotó lopva próbálom csak éppen megérinteni a bundáját. Máris rámripakodnak. Igazat megvallva, eléggé csalódás így a dolog. Pedig Ambynak megígértem, hogy koalát fog ölelgetni, ha eljutunk Ausztráliába. Teljesen beleszeretünk ezekbe plüssökbe, annyira édesek! Tényleg olyanok, mintha folyamatosan részegek, de legalábbis másnaposak lennének. Ami viszont tunyaságnak tűnik, az valójában kemény munka. Az eukaliptusz, ami kizárólagos táplálékuk, enyhén mérgező és kemény leveleiben csak mérsékelten van kalória. Ezért a koalák napi 20 órát alszanak és közben óriási erőfeszítéssel emésztik az elrágcsált leveleket. Az anyák a teljesen kifejlett állapotig, 6 hónapig az erszényükben, majd pedig további 6 hónapon keresztül a szőrébe csimpaszkodva a hátukon cipelik a koala bébiket.

Mázlink van, ugyanis fél órával az etetés előtt érünk a koala házhoz (nem, még mindig nem unjuk őket :-), ahol – közeledvén a nap fénypontja – felélednek az álomszuszékok. Meglepő gyorsasággal mászkálnak fel-le a fákon. Még ausztrál barátnénknak is leesik az álla, ahogy az egyik fiatalabb ugrik vagy kéternyit egyik fáról a másikra. Fél óra „hű!" meg „há!" után indulunk csak tovább.

A hüllőházban a különböző őshonos teknősökön, békákon, kígyókon és aligátorokon túl van szerencsénk élőben látni egy 2,5 méteres komodói sárkánygyíkot is. Hát ezek inkább érdekesek, mint cukik.

                                                                                                                                    
                                                                                                                      Itt repül a koalaaaa!

Ugyan az állatkert még óriási területen folytatódik, mi mégis inkább a távozást választjuk, hiszen végeztünk az ausztrál területtel. Libegővel megyünk vissza a hajóállomásra, és fentről integetünk az elefántoknak, zsiráfoknak meg majmoknak.

A központba visszaérve, Amby kedvéért „monorail"-lel (egysínes magasvasút) megyünk át a Darling Harbour-be, ahol nyüzsög az élet. Ez egy másik kikötő rengeteg bárral, étteremmel és szórakoztató központtal (többek között itt található az Aquarium, a Wild Life Center és egy óriási 3D mozi is). Ha valaki esti kiruccanásra vágyik, az biztos talál itt valami kedvére valót. Csak mi nem találunk, ugyanis elhatároztuk, hogy ma este thai étteremben vacsorázunk, mert mindhárman odavagyunk a thai ételekért.

Audrey a lakástól nem messze ajánl egyet. Itt ismerkedünk meg a BYO (Bring Your Own), azaz a „Hozd a magadét" nagyszerű koncepcióval, ami igen elterjedt Ausztráliában. Alkohol árusításához az éttermeknek külön engedélyt kell kiváltaniuk nem kevés fizetség ellenében. Amelyik étterem ezt nem kívánja kiváltani, az csak ráírja az étlapra, hogy BYO és a saját magad által hozott alkoholt fogyaszthatod. És valóban, ahogy beállítunk az üveg borral és a 6 üveg sörrel, a pincér szó nélkül kibontja a bort és jegesvödörbe teszi, a sörök közül egyet felszolgál Ambynak és megkérdezi, hogy a többit berakhatja-e a hűtőbe. Ezért is van általában az éttermek közelében késő éjszakáig nyitva tartó „bottleshop" (alkoholbolt). Ott megveszed a piádat, és csak besétálsz vele a vendéglőbe elkölteni a vacsorádat. Micsoda szimbiózis! 

Az ételek pedig tényleg olyan jók, mint Thaiföldön és nem fukarkodnak az adagokkal sem. Persze az árakat ausztrál és nem thai mércével mérik, de a milánói árszínvonalhoz képest még így is olcsó. Megint halálra zabáljuk magunkat.

Hazagurulunk és édes mosollyal térünk nyugovóra.

• Ausztrália, baby!
• Ausztrál kalandok 14. nap
• Ausztrál kalandok 8. nap
• Hát akkor játsszunk!

• Olaszország képek
• Két kutya és egy esküvő
• Sivatagba költözni egy hétre
• Sok a medúza? Együk meg őket!

• Jó reggelt mindenkinek
• Jó reggelt, Milánó!
• Jó reggelt mindenkinek Milánóból!
• Kívánnál egy jó reggelt?

Autóba ülünk, és ismét nekivágunk a “bush”-nak. “Kisebb” kitérővel megyünk a vasútállomásra, de este már Sydney-ben leszünk! A kitérő úgy 3-4 órás, ugyanis először benézünk a nagynéni kisütödéjébe a tengerparton. Szikrázó napsütésben, mezítláb elheveredve, az óceán hullámaiba feledkezve eszegetjük az ingyen fish&chips-et. Ez aztán az élet! Máris imádom Ausztráliát.

Aztán végigautózunk a tengerpartra épített autópályán (alattunk mossa a tenger a pilléreket) és egy sziklaszirten megállunk, hogy lenézzünk a kanyargós útra és a lágy homokos beach-ekre. Ha akarnánk, lehetne innen sárkányrepülőzni is, bár a márványtábla az egykori bátor repülősök emlékével nem éppen jó ómen. Hiába, itt kezdődött az ausztrál repülés története.

Kis kocsikázás után, végül kiraknak minket a Waterfalls (“Vízesés” – hát nem gyönyörű?) nevű vasútállomáson. 40 perc múlva pedig meg is érkezünk Sydneybe. (Majdnem azt írtam, fővárosba, de ez nem igaz. Na, lehet találgatni: mi Ausztrália fővárosa? Aki tudja, az egyelőre fogja vissza magát, hadd gondolkodjanak egy kicsit a kedves olvasók!)

Gyalog megyünk az első itteni szálláshelyünkre, amit Audrey ex pasija bocsát rendelekzésünkre. Elvileg 10 perc az állomástól, de a kánikulában, emelkedőn felfele, súlyos táskákkal óráknak tűnik. Nincs más hátra, meg kell pihenjünk a sarki pub-ban. Jófajta ausztrál sörökkel hűsítjük megfáradt testünket és lelkünket.
A lakással mázlink van, mert ugyan hatan laknak ott, de a lakók nyaralnak, úgyhogy itt is külön szobánk van. A belváros is közel, úgyhogy még este elindulunk felfedezni. Átvágunk a piros lápás, aztán a buzinegyeden, ahol meglehetősen frappáns és pikáns neveket viselnek időnként a boltok. Két kedvencem a Lick-her Shop (alkoholbolt) és a Thai Me Up (masszázsszalon).

Érdekes, hogy Sydney-ben meglehetős harmóniában vannak – a mára már kisebbségben levő – régi épületek és az óriási csilli-villi felhőkarcolók. A régi épületek persze korántsem olyan régiek, mint amilyenekhez Európában vagyunk szokva, ugyanis Sydney legrégebbi épülete is 1816-ból való.

Kibukkanván a felhőkarcolók rengetegéből, egyszer csak ott egy kikötő és a túloldalán a híres Operaház. Igaz, nem hófehér, de azért jól mutat a képeken. A Harbour Bridge-dzsel a háttérben pedig kifejezetten romantikus.

Az idegenvezetős körbevezetés az Operaházban nemigen vonz, viszont találunk egy prospektust, amiben színfalak mögötti látogatást ajánlgatnak, bekukkanthatunk az öltözőkbe, felvisznek a zsinórpadlásra és a színpadra is felmehetünk. Na, ez kell nekünk! Fellelkesedve megyünk jegypénztárhoz. A túra két órás, naponta egyetlen egyszer, reggel 7-kor indul, és mindössze 8-12 fős csoportot visznek. Azonban sajnos nagyon népszerű, úgyhogy legalább egy héttel előre be kellett volna jelentkezni. A jegy ára potom 150 dollár. Hát, akkor azt hiszem, erről lemondunk.

Körbejárjuk az Operaházat, és a rakparti szabadtéri zsúfolt Opera Bárban, egy hűs itallal kezünkben nézzük meg a naplementét, ami arany-rózsaszínre festi az épület vitorláit. Nem csoda, hogy ennyire kedvelt hely, az ausztrál viszonylatban húzós árú italkínálatának ellenére.

Átsétálunk a The Rocks negyed szűk utcácskáin, ahonnan igazán szép kilátás nyílik a kivilágított kikötőre. Az Australian Heritage Hotel-ben költjük el vacsoránkat. Nem véletlenül, ugyanis itt lehet, mindenféle ausztrál különlegességeket enni (Audrez rendesen felkészült kocsmákat és éttermeket illetően :-). Kapásból kiválasztunk az étlapról három pizzát: egy krokodil-, egy emu- és egy kenguru húsosat. Hozzá természetesen ausztrál sör.  A krokodilhús annyira nem jön be. Állaga valahol a csirke és a hal között viszont tökéletesen íztelen. A kenguru jó, leginkább a marhahúsra hasonlít. Az emu hús az összes közül a legjobb. Meglepetésünkre vörös hús, puha és gyönyör a nyelvbimbóinknak. 

A hotelben vacsorázás Ausztráliában egyébként egyáltalán nem luxus, a legtöbb hotelnek van egy kocsma része is, ami általában ugyanolyan árfekvésű, mint más, hotel nélküli kocsmáké. Így a helybéliek is rendszeresen járnak “hotelbe” egy italra, vagy baráti vacsorára.

• Ausztrál kalandok 7. nap
• Ausztrál kalandok 8. nap
• Ausztrál kalandok 1. és 2. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap

• Üdvözlet Rómából
• Tizenhat a száz lépés maradék huszonegyéből
• Bőrönd Ödön
• Életöröm a köbön

Reggeli után, autóba szállunk és nekivágunk a „bush”-nak. Kiderül, hogy mégsem olyan kihalt a környék, csak hát meglehetősen ritkásan vannak a házak, mindegyikhez egy parknyi telek.

Nekünk fogalmunk sincs hova megyünk. Átvágunk a nagy mesebeli zöld erdőn, kacskaringós keskeny autóúton, időnként egy táblával az út szélén, hogy vigyázat, kenguruk a következő X km-en. Persze pont akkor nem jönnek a nyavalyások, amikor mi arra járunk.

Mire megérkezünk a tengerpartra, kisüt a nap, felforrósodik a levegő, és nagyon hülyén érzem magam a farmeromban és a pulcsimban. El is határozom, hogy bevágom őket a hátizsák legmélyére, és elő sem veszem őket az utolsó napig.

Az első látványosság a “Blowhole” a Kiamara beach-en. A világítótorony szomszédságában van egy bazi nagy lyuk a sziklában, amit az óceán mosott ki az évezredek alatt, és amikor jön egy nagyobb hullám, akkor óriási robajjal löki ki rajta az égbe a vizet. A szikla másik oldalán meg néhány szöszi tini srác fitogtatja bátorságát. Vagy 20 perces hezitálás után – merthogy igen erősen süvített a szél – beugrik az egyik a 12 méter magasan levő szikla tetejéről a hideg vízbe. Óriási tapsvihar az éppen arra látogató turisták tömegétől, ő meg integet és boldogan felmászik a csúszós köveken.

Kiamara után egy festői kis öbölhöz megyünk, ami fokozottan védett természetvédelmi terület, csónakkal bemenni illetve ott horgászni szigorúan tilos. (Vicces, hogy ennek ellenére éppen Fishermen’s Bay-nek (Halászok Öble) nevezték el.) Az öbölhöz egy rövid földút szakaszon lehet bemenni. Itt leparkoljuk a kocsit és titokzatos fapallókon a „bush”-on keresztül néhány per alatt elérjük az öblöt (közben azért beelőz minket két teljes felszerelésbe öltözött gyalogos búvár.) A látvány valóban szemet gyönyörködtető.

Az időeltolódás miatti fáradtság ekkora azért már erősen befolyásolja a hangulatunkat. Még ellátogatunk egy plázába, hogy beszerezzünk néhány praktikus dolgot (pl. elektromos dugó adaptert), meg az esti vacsinak valót. (Apró érdekesség, hogy Ausztráliában a cigit nem húszasával, mint itthon, hanem a huszonötös csomagokban árulják, és a szokásos a „Dohányzás halált okoz!”-on kívül undorítóbbnál undorítóbb kettéhasított mellkasokról készült elrettentő képeket is raknak a dobozra.)

A plazában azért kipróbáljuk a híres-neves aussie beef pie-t (ausztrál marhahúsos pite). Nem rossz, de igazából semmi extra.

Annál fantasztikusabb Audreyék házának teraszán a grill vacsora. Igazi, óriás adag, zsíros fűszeres húsok, kolbász, grillezett zöldségek és tejfölös(!) tepsis krumpli. Az ausztrálok azért tudnak élni! Aztán a fiúk, megadván a kellő tiszteletet, leöblítették az egészet jó kis magyar ágyas pálinkával. (Ha valaki export bizniszre adná a fejét, szerintem bejövős lenne Ausztráliában a magyar pálinka)

Amby felbátorodván a 67% alkoholtól, beszélgetést kezdeményez Audrey húgának pasijával. Már másfél napja ismerjük, de egy szót nem váltottunk, ugyanis az összes rokon közül, neki a legerősebb az akcentusa. (Annyira, hogy időként azon gondolkozom, hogy angolul beszél-e egyáltalán). Na, Amby meglátván delikvensnél a Nokia készüléket, kap az alkalmon, hogy ismerős vizeken kerítse be. Le is folytatják a következő beszélgetést (legalábbis Amby elmesélése szerint, mert nekem ennyi se jött le):
„Új a telefonod? Hogy tetszik?” – kérdi Amby.
„Bla-bla-blaaa-bla-blaa-bla-bla….kaptam.. bla-bla-blaaa-bla-blaa”- meséli a húg pasija 2 percen keresztül.*
„Aham… Oké.”- érkezik a frappáns válasz Ambytól.

Az este további részében inkább csak mosolygunk egymásra és nem erőltetjük, ami nem megy, és békésen együtt megnézzük az időjárás jelentést és az esti híreket.    

* bla = jelentés nélküli, érthetetlen szöveg

• Ausztrál kalandok 8. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap
• Ausztrál kalandok 4. nap
• Ausztrál kalandok 7. nap

• Részvétünk
• Kolbász Túró Rudival
• Hét dolog, amit nem akartál tudni rólam
• Nyílt támadás a rózsaszín ing ellen!

• Jótét lélek drámája
• A tíz legkiábrándítóbb turistalátványosság
• Bejegyzést kéne írni arról, hogy Milánó elnyerte a 2015-ös Világkiállítás rendezési jogát
• Tökfejű

A Schiphol Repülőtéren 2 óránk van becsekkolni és átjutni a Szingapúrba tartó géphez. A Transfer desk-nél mosolygós és segítőkész ügyintéző, ám azt mégsem sikerül elintéznie, hogy ausztrál barátnénk is mellénk kapjon helyet. Kis morc, de aztán ezen is gyorsan túltesszük magunkat. “A csomagokat, akkor átrakják a szingapúri gépre?” “Igen.” “Biztos?” “Biztos.” “Hát akkor jó.”

A Singapore Airlines gépe óriási és teljesen új. A stewardessek csinos ázsiai lánykák, gyönyörű hímzett ruhában. Minden üléshez kispárna, pokróc és saját képernyő meg távirányító jár. Nocsak, itt egy csomó film! Meg zene. Meg videójátékok. És még nyelveket is lehet tanulni! (Most már tudjuk, hogy ez nem luxus, hanem elengedhetetlen feltétel a 12,5 órás repülőút átvészeléséhez.) Óránként jönnek a frissítő italok és háromóránként meleg étel, de bármikor lehet kérni szendvicset és alkoholos ill. nem alkoholos italokat is. Mi csakis Singapore Sling koktélt kérünk, hogy vidáman teljen az út, meg különben is – jó magyar lévén – ki kell használni, ha valami ingyen van. Habár a videó sokat segít, a hetedik óra után kezd elviselhetetlen lenni a bezártság és a mozdulatlanság. Audrey viszont jól tűri 10 sorral hátrébb. “Hermetikusan” bebugyolálja magát és végigalussza a 12 órát. Így igazából tökmindegy, hogy mellettünk kapott-e helyet vagy sem.

A szingapúri reptéren ismét van 3 óránk, hogy átszálljunk. Újra Transfer Desk. “A csomagokat, akkor átrakják a Sydney-be tartó gépre?” “Igen.” “Biztos?” “Biztos.” “Hát akkor jó.”
Azért itt van időnk kicsit körbenézni, kávézni és felmérni a elektronikai cuccok árszínvonalát.

Végre felszállunk a sydneyi gépre. Már csak 7,5 óra választ el minket az álomtól! Ez a legnehezebbb szakasza a repülőútnak. Főként, hogy az előttük ülő 4 év körüli kiscsaj Ausztrália fölé érve 5 percenként kérdezgeti hangosan a szüleit, hogy “Ugye mindjárt Sydneyben vagyunk már?” és kb. 4 órát repülünk Ausztrália felett. Hát nem megmondtam, hogy bazi nagy ez az ország?

Végre-valahára megérkezünk Sydney-be és belénk hasít az a tény, hogy valahol útközben elvesztettünk egy napot. 27 órát utaztunk, mégis dec. 26-a késő este van már.

Legnagyobb meglepetésünkre (és örömünkre), az összes csogunk annak rendje-módja szerint épségben megérkezik, ahogyan az meg vagyon ígérve. 

Hátra van még az útlevél ellenőrzés, immigráció illetve a vám és csomagvizsgálat. Ugyanis Ausztráliában nagyon szigorúan ellenőrzik, hogy nehogy valaki élelmiszert vagy bármilyen állati eredeti dolgot bevigyen az országba. Szerencsére az ajándékba vitt pirospaprika és pálinka átjut a kontrollon.

Közben óriás méretű üdvözlő plakátról tanulhatunk új aussie szavakat. Például, hogy a szörfdeszka az “stick” (bot), a barbeque az “barbie” és minden más emberi lény “mate” (társ).

A reptér előtt vár minket Audrey teljes családja. Kedvesek, bár erőteljesen küzdünk az apuka és a húg aussie angoljának megértésével. Hazafelé menet megállunk egy kávéra, aminek eredményeképp elfogyasztunk egy steak szendvicset, egy Cézár salátát, sült krumplit (tejföllel!) és egy fagyikelyhet. Itt már érezzük, hogy az elkövetkezendő két hétben lőttek a diétánknak. 

Én már a kocsiban bealszom és arra ébredek, hgy megállunk egy erdő közepén egy karácsonyi lámpácskákkal kivilágított ház előtt. Itt vidéken nem szokás egymás seggébe építeni a házakat. És ha már hely van, akkor általában nem fukarkodnak a ház méretével sem, így nem volt gond külön szobát adni nekünk. Egy kis udarias csevely után elvonulok, hogy először életemben Ausztráliában hajtsam álomra a fejem. 

• Ausztrál kalandok 4. nap
• Ausztrál kalandok 3. nap
• Ausztrál kalandok 8. nap
• Ausztrál kalandok 9. nap

• Kívánnál egy jó reggelt?
• Magyar vacsi beszámoló
• Couchsurfing
• Játékszabályok

Stresszes munkakörben nekünk két hét volt eddig a minimum (egy hét felejtés, egy hét élvezet), de Olaszországban már a hosszú hétvégék és egyhetesek is jól sikerülnek. No meg a 34 nap szabi is segít. Ausztrália két hete (meg a kétszerfél magyar) tuti megütötte a minimumot, amit három dologgal is alá tudok támasztani:

• a laptopos és a windowsos jelszavamat is elfelejtettem és hétfőn két órát töltöttem az informatikán a visszaállításért
• a kettővel odébb ülő kolléga keresztneve és vezetékneve sem jutott eszembe
• másfél napja nem kaptam egy céges telefonhívást sem, mindenki lemondott rólam

Szerinted miről lehet felismerni az elég hosszú nyaralást?

• És akkor 78 évesen majd jól meghalok
• Adnál pénzt a kéregetőnek?
• Olasz szólások és közmondások
• Új úticélok Olaszországban

• Valahol Európában 7.
• Nyomd az olaszt, mint Jack Bauer!
• Ausztrál kalandok 10-12. nap
• Ha feldobom a bakancsot, elkapod?

• Ausztrália, baby!
• Egyperces nyár
• Ausztrál kalandok 5. nap
• Egyéni vállalkozás Olaszországban

• Breakfast at Audrey’s
• Valahol Európában 7.
• Bűntény a parkban
• Sasszeműeknek