Amikor tavaly karácsonykor a család arról faggatott, hogy mit szeretne Amby karácsonyra, csak azt tudtam mondani, hogy valamit, ami gyorsan elfogy vagy aminek nincsen fizikai kiterjedése. (Az előző lakásunkhoz képest harmadakkora albérletben ugyanis egyszerűen már semmi új dolog nem fér el.) A fantáziátlanabb rokonok egy része itallal, csokival állt elő. Ám nővérem egy igazán különleges és nem mindennapi ajándékot talált ki: elvisz minket a balatonedericsi Csodabogyós-barlangba. Ez a hely kizárólag szervezetten, barlangász vezetővel és barlangász felszereléssel látogatható (ami persze azonnal felébresztette az egyébként sem mélyen szunnyadó kalandvágyunkat.) Így történt, hogy -mindössze 8 hónap elteltével – az augusztusi magyarországi nyaralásunnkor nekivágtunk a túrának.

És ha már arra jártunk, először is útba ejtettük a balatonedericsi Szépkilátót, ami jó félórás gyalogtúra hegymenetben. (A szépséghiba csak ott volt, hogy mindezt augusztus egyik legmelegebb napján déltájban volt szerencsénk kipróbálni.) A panoráma valóban pazar – állítóleg egy internetes szavazás alapján innen a legszebb a Balatonra a kilátás (bővebb információért kéretik a nővéremhez fordulni) -, ameddig a szem ellát Balaton, a parton pedig a Gulács, Szigliget és Badacsony magasodik.

Aztán a barlangászbázisnál kitöltöttük a nyomtatványt, miszerint önszántunkból és minden felelősséget vállalva csináljuk végig a túrát, majd pedig megadtuk a baleset, a halál stb. esetén értesítendő szeretteink elérhetőségét. Ezután kaptunk sisakot elemlámpával, meg barlangászoverált. Mivel odalent télen-nyáron 9,5 fok van, magunkhoz vettünk egy-egy tundrabugyit és meleg pulcsit is. Délután kettőkör mindezeket a nyakunkba véve kezdtük becserkészni a barlangot. Jó sokáig cserkésztük, mivel a bázistól csak gyalogosan, mintegy 40 perc sétával lehet eljutni a bejáratig. Persze ezt is hegymenetben.

Azt nem lehet leírni, micsoda megkönnyebbülés leereszkedni a hűs, párás barlangba a trópusi teljesítménytúra után! Persze mi a sor végére maradtunk, mert így egyrészt többet lehet nézelődni, másrészt meg, ha Amby véletlenül beszorul valamelyik résnyi átjáróba, akkor nem tartjuk fel a csoportot ;-)

A kötélen leereszkedés, meg az olyan vaslétrákon mászkálás amibe itt-ott belóg egy szikla, jó móka, de akkor kezdett igazán érdekes lenni a helyzet, amikor már csak négykézláb, fenéken csúszva, vagy éppen csak oldalazva lehetett egy-egy folyosón túljutni. Minden esetre jót tesz az ember önbizalmának, mikor rájön, hogy milyen hihetetlenül kis helyeken is átfér. A Csodabogyósék internetes oldalán említett “a túra egyetlen szűkebb pontját” pedig úgy kell elképzelni, hogy egy 40 centis hasadékába az ember “lapjával”, egy kicsit meggörnyedve betuszkolja magát valahogy (merthogy van a résben egy kis törés is), a lábát addig csúsztatgatja, amíg a perem szélére nem ér. Itt az ember ugye nem lát semmit, hogy mit csinál, hol van fogás, vagy hova megy, hiszen be van ékelődve. És akkor ebből a helyzetből a barlangászvezető “ugorjál csak nyugodtan bele!” felkiáltására -mi mást tud tenni? – az ember ugrik. Persze aztán, ha ugrott, kiderül, hogy mindössze 60 centivel van lejjebb az a perem, ami a hasadékból való menekülés útját kövezi. Itt már csak arra kell figyelni, hogy az ember ne próbáljon meg önfeledten nekiiramodni, mert két lépésre húzódik egy nemtommennyidenagyonsok méter mély árok. Ezen a ponton két dolgot szeretnék megjegyezni: 1. habár meglátván ezt az akadályt, Amby-nak rendesen felemlegettük az orosz népmesebeli répát, meg Micimackót, meg hogy hozzuk a törölközőt a karjára, ő ránkcáfolt és simán átfért (csak a levegőt kellett mind kifújnia bepréselődés előtt); 2. a túravezetők maximális mértékben odafigyelnek és nem engedik az árokba zuhanni a résztvevőket, sőt előre figyelmeztetnek a nezebb és veszélyesebb szakaszoknál.

A barlangban a Meseország és a Függőkert termek azzal szolgáltak rá nevük, hogy itt különböző fajtájú, csodálatos, különleges formájú cseppkövek “szórakoztatják az úri közönséget”.

Visszafele az ember rájön, hogy fenéken lefelé csúszni egyszerű, de ugyanott a nedves, nyálkás emlekedőn felmászni, bizony megdolgoztatja az ember legapróbb izmait is. Gyakorlatilag két órán keresztül a kúszás, kapaszkodás alatt észre sem lehet venni hogy elrepül az idő.

Szerintem a túrát valóban mindenki végig tudja csinálni, viszont nagyon kalandos! És kicsit nosztalgikus is, ahogy csúszunk-mászunk és a végén nyakig sárosan bújunk elő a lyukból, mint gyerekkorunkban.