Azt mindenki tudja, hogy Velence a farsangi karneváljáról híres. Februárban özönlenek is ide a turisták. A velenceiek igazi ünnepe azonban a Festa del Redentore (A Megváltó ünnepe) és ezt igyekeznek is megtartani maguknak, mélyen hallgatnak róla és nem népszerűsítik a turistáknak, még az olaszok többsége sem tud róla. Minden év július harmadik hétvégéjén díszbe öltöznek a velenceiek és tisztára suvickolják legjobb csónakukat. Az ünnep apropója, hogy anno az 1500-as évek végén végleg megszabadult a város a pestis járványtól. Giudacca szigetén építettek hálából egy templomot, amit az ünnep idején egy lebegő ponton híd köt össze Velence Zattere városrészével.

Mi is csak idén hallottunk róla először és rögtön eldőlt: ott a helyünk! Végül, lelkesedésünkön felbuzdulva, kisviragék és Évika is csatlakozott hozzánk.

Szombaton délután indult a móka, felavatták az ideiglenes hidat, és a csónakok étellel-itallal, zenével, barátokkal és turistákkal felszerelkezve kezdtek gyülekezni a lagúnában. (Volt amelyiken még toitoi wc-t is cipeltek magukkal!) Mi ezalatt nyakunkba vettük a várost, és bejártuk a legeldugottabb utcácskákat. (Ezt ajánljuk egyébként mindenkinek aki ellátogat ide, mert amíg a híresebb helyeken heringekként áramlanak a turisták, addig egy utcával arrébb, úgy találhatunk titkos szépségeket -amiből bizony nincs hiány errefelé – hogy akár egy szál turistával is összefutnánk.) Bele is futottunk néhány zsákutcába, melynek végén épphogy nem zúgtunk bele a kanálisba.

Stílszerűen a parton vacsoráztunk és onnan néztük, ahogy a víz kezd a legnagyobb milánói csúcsforgalomra emlékeztetni. A hajókról és a partról szólt a hangos zene, itt-ott már elkezdtek táncolni és bennünk is egyre nőtt a vágyakozás a vízre a hajók felé. Miután hármasban maradtunk Évikával, megcéloztuk Giudacca szigetét, ahonnan állítólag pazar a rálátás a tűzijátékra. Végül oda sosem jutottunk el, mert az esténk váratlan fordulatot vett. Míg Évikával vártuk, hogy Amby elkészítse az év fotóját, arra lettem figyelmes, hogy az éppen ott parkoló csónak gazdája a fedélzetre invitált egy külföldi lányt. Mondtam is csinos barátnéknak, hogy kérdezze már meg, nem mehetnénk-e fel mi is. Neki se kellett több, megkérdezte. Így lett, hogy végül csónakból néztük a tűzijátékot. Valamivel 11 óra előtt felszedtük a horonyt, és bevetettük magunkat mi is a lagúnába. Körbejártuk a tulaj ismerőseinek csónakjait (yacht-jait), és miközben elsuhantak mellettünk az egyik oldalon a gyönyörűséges évszázados épületek, mi csak boldogan integettünk a másik oldalon a víz közepén bulizóknak. Tradíció szerint fél éjfélkor kezdték a tűzijátékot. 45 perc tömény katarzis. Olyan csudaszép és szédítő. Itt kaptok egy kis ízelítőt.

A hotelbe visszafelé felszálltunk a vaporettóra (vízibusz), ami – örömünkre – egész éjszaka közlekedik. Persze a lagúna közepéről is indultak már haza a csónakok (6 méteres yach-tól az egyszemélyes kajakig). Ekkora nyüzsgést vízen még sose láttunk, időnként csak centikre húztak el egymástól.

Vasárnap délután tartják a hagyományos regatta gálát, ami állítólag szintén nem mindennapi esemény. Mi erről már lemaradtunk, de aki arra jár július harmadik vasárnapján, az pótolja be helyettünk is a mulasztást!

Ami a negatívumokat illeti, ami a legkevésbé vonzó Velencében az az árszínvonal. Mi egy olcsó 2 csillagos, ám meglepően jó színvonalú és helyes kis hotelben szálltunk meg 40 euróért (fejenként). Az igazán elképesztően drága azonban az étkezés, nekünk sikerült szintén 40 eurót költeni egy pizzás, szendvicses vacsorára. Ezért is éredemes olyan hotelt választani, ahol a díjban benne van a reggeli. A vízibusz egy útra 6,50 euró, érdemes inkább 24 órás jegyet venni 16-ért.