Egy korábbi kommentben mimke vetette fel, hogy milyen vicces, hogy a mi autóinknak mindig van neve. Hát, igen. Nálunk az autó tényleg családtag. Szeretjük, becézgetjük és vigyázunk rá. Cserébe pedig elfuvaroz minket bárhova, ahova csak akarjuk. Mi meg, ugye, elég gyakran gondoljuk úgy, hogy akkor most elfuvarzohatna valahova. Általában jó messze :-)

Az egész egy epermetál színű kis Twingoval kezdődött. Toffee, volt az első autóm. Nevét még az előző tulajtól kapta. (Merthogy olyan kis keres és édes, akárcsak a Toffeefe.) Szerelem első látásra, igazi kis vadmalac. Első napján átfurikáztuk vele Székesfehérvárt letekert ablakkal, miközben bömbölt belőle a Freestyler. Mondjuk, önmagában is egyéniség volt, nem kellett hozzá egész várost behangosító zene, hogy felfigyeljenek rá az utcán. Toffee-nak lelke volt. Az ÉN autóm! Kapott kis virágos autóillatosítót is, hátha nem lenne elég egyértelmű, hogy ez bizony női autó a cuki kis rózsaszín karosszériájában. A dolog akkor lett igazán vicces, amikor Amby is megszerezte a jogsit. Ő volt a rendőrök kedvence. Az első három hónapban vagy tízszer igazoltatták, és mindig akkor, amikor egyedül ült benne. Még most is kacagnom kell, amikor eszembe jut, ahogy a rendőr huncut mosollyal a szája szélén fordult (az akkor erősen szakállas) Amby-hoz: “Mondja, magáé az autó?”

A kép innen van. (Ez az autó olyannyira egyedi, hogy többórás munka árán találtam ezt az egyetlen képet a neten, ami nagyjából használható. Sajnos annak idején még nem volt digitális fényképezőgépünk :-( )

Aztán Toffee megöregedett és a ház ura kerek-perec kijelentette, hogy ha valóban minden nap 80 km-t akarok furikázni a munkahelyemre, akkor kell egy nagyobb és biztonságosabb autó. (Akkor még nem volt jól fizető életbiztosításom ;-) Így lett nekünk Tatu, egy szürke Peugeot 307-es kombi. A kombihoz én ragaszkodtam, hogy a gengsztereknek legyen kényelmes, nagy hely utazni benne. Nevét pedig azért kapta, merthogy szürke is meg puttonyos is. Ő nem állt olyan közel a szívemhez, de kölcsönösen tiszteltük egymást. Sosem hagyott cserben. Csak a parkolás ment nehezen, többször is sikerült behorpasztani vagy megkarcolni az oldalát. Hiába, kisautóhoz vagyok voltam én szokva, kérem szépen. Amikor megkaptam az állást Olaszországban, akkor egyértelmű volt, hogy Tatu nem az olasz utakra való. (Még belegondolni is szörnyű, hogy szegény milyen állapotot ért volna el az extrém parkolási technikákat megkövetelő Milánóban!) Így aztán – csakis az ő érdekében – könnyes szemmel elköszöntünk tőle.

Egy ideig autótlan voltam, hiszen Milánóban jó a tömegközlekedés és egyébként sem mertem sokáig belevetni magam a olasz forgalomba. Amikor azonban Amby is kiköltözött, hirtelen megnyílt a világ és kellett nekünk egy társ, akivel bejárjuk Itáliát. Amby BMW-t szeretett volna, én viszont mindenképpen valami kicsi kocsit. A tökéletes kompromisszumot a Mini jelentette: mindkettőnk kívánalmainak megfelel és rettentően dögös is. Amby átnyálazta az internetet, és már fénykép alapján beleszeretett a türkizkék, szuperturbo MaxiTaxiba. Elmentünk megnézni, aminek eredményképpen én is beleszerettem, és azonnal aláírtuk a vételi szerződést. Nevét persze csak később kapta, napokig agyaltunk, hogy mi is lenne neki az igazi. Addig viszonlyag gyorsan eljutottunk, hogy ugyan “Mini”, de a feeling az “maxi”. És mivel ő fuvaroz minket ide-oda, így lett “taxi”. Rengeteg élményt éltünk át vele és valóban társra találtunk benne. Széltől, vihartól óvtuk. De nem fogtuk vissza ha menni akart, pedig igencsak vágtáztak benne a lovak! Sohasem fogjuk elfelejteni. A vadóc, olaszos-dolcevita-s Maxitaxi már mindig része marad a theitalianjob-nak.

Az olasz bürökrácia azonban arra kényszerített minket, hogy eladjuk Maxitaxit (olasz rendszámtábla kellett, és az átíratásért bizony szemérmetlen összeget követelnek). Amby bánatát kizárólag egy módon lehetett orvosolni: álmát kellett valóra váltani! Ezért érkezett hozzánk Baghira, a dzsungel sötét, puha-nesztelen léptű ragadozója. Szemei vonzzák a gyanútlan járókelők tekintetét. Elegáns, kényelmes, ám mégis fürge. Mi büszke és elégedett tulajdonosok vagyunk. Baghira történeteit majd igyekszünk veletek is megosztani.

A ti autótokat hogy hívják? Milyen személyisége van?