Városi gyerek vagyok, ezt mindig is tudtam. Engem vonz a nyüzsgés, az állandó pulzálás, az egymásba folyó helyszínek. Este tizenegykor sétálni a csendesedő utcákon, lábat lógatni az Alagút tetejéről, napfelkeltét nézni a mólóról.

Nézni ahogy tovaszalad megannyi ember, elmélázni egy kávézó ablakából, kérés nélkül is rámosolyogni a kapuccsinó felett megfáradt pincérlányra. Megvárni, míg becsukódik előttem a metró vagy a villamos ajtaja, de sosem megtorpanni.

Végiggyalogolni a körúton, áthajtani a Lágymányosi-hídon, kapaszkodni a Margit-szigeti bedőlős kanyarban. Végigbiciklizni a Stefánián, lebámulni a Gellért-hegyről a vízesésre és fürge léptekkel átszaladni az Örs-vezér téri aluljárón.

Vagy egy idegen városban rácsodálkozni a metróállomásra és tétován keresni a kijáratot, eltévedni a szivárványzászlós negyedben, rózsaszín limonádét inni, átsurrani a vízben úszó kígyófarkat és sült szöcskét áruló kiskocsik között és megmenekülni a rózsaárus pakisztánitól.

Egy-egy pillanatra kiülni a partra és szemlélni a csillogó folyamot, majd újra fejest ugrani és felvenni a tovaszaladó tömeg ritmusát. Ez itt nekem és minden hasonszőrűnek szól. Nem a reklám miatt (azt kéretik elfelejteni a végén), hanem a mese miatt. A hős most én vagyok.

Ezt nézd meg, fordítás lent.

Egyszer volt, hol nem volt…

egy alvó szépség ébred új napra,
egy hercegnő rátalál egy unikornisra,
egy varázsló megsuhintja pálcáját,
s fénylő csillag mutatja az utat.

Mind mielőtt az óra elüti az éjfélt.