A tizenharmadik napon lelkesen ébredünk – az utolsó búvárkodós napunk. Másnap mi a kikötőből egyből reptérre megyünk, így aznap már nem merülünk. Jó lenne valami szépet látni, igaz?

utolsó sikertelen merülésének emlékére

Első két merülés Steve’s Bommie – ahol a bommie a korallzátonyt, Steve pedig egy híres freedivert (aki palack nélkül merül száz-kétszáz méter mélyre) jelenti. Steve-nek egyébként szép kis emléktáblája van a víz alatt, utolsó sikertelen merülésének emlékére.

A helyszín csodás, a kúpszerű zátony körül nyüzsögnek a halak és halrajok, alig tíz perc kényelmes tempóban körbeúszni. Aztán 25 méteren egy szép csokor lionfish-t veszünk észre, a fotózásukkal annyit szenvedek (nem megy a lebegés rendesen), hogy mire megelégelem, már csak 50 bar van a tankban. (Ez kb. 25%, ennyi levegővel már a hajó felé kéne tartani régen.) Pánikszerű távozás, az engedélyezett 50 percből így 31-et sikerül csak vízben tölteni.

cápa kezd el nézegetni minket

Második merülés ugyanott, szent elhatározással lépek a vízbe: hagyja a fotózást másra, max. 20 méteren kényelmes körözéssel nézegetjük majd a zátonyt. Alig öt perc után kiderül, más is ezzel az elhatározással érkezett: húsz méter mélyen kényelmes tempóban egy szürke homoki cápa kezd el nézegetni minket.

Katica igyekszik két dimenzóba visszavonulni, én meg megkezdem szokásos bénázásomat a fényképezőgéppel. Mire sikerül japán turistaformációba rendeznem magam, addigra a három méteres példány már messzire úszik.

Pár pillanat múlva azonban 10-15 méter távolban feltűnik egy másik (Katica 2D, Amby csííííz), aki ahelyett, hogy a haverja stílusában olvasgatná az éttermi menüt, úgy dönt, jobb közelebbről szemlélni a svédasztalt. Fotó megvan, legalább az utókor tudja majd, mi történt.

Hátam mögött Katica épp nemfinomnemkóstol alakzatot igyekszik felvenni, én meg úgy döntök, ez a sztori gyenge közelebbi fotó és videó nélkül, így paparazzoként elkezdek lopakodni a cápa felé. Sajnos (vagy szerencsére), cápali úgy dönt, hogy ebéd előtt még elugrik zöldségért, így mi eufórikus állapotban továbbúszhatunk, szinte tudomást sem véve a barracudákról és a többezres sárga halrajról.

Ezek után már nem is érezzük szükségét többet merülni, de azért kihasználjuk az utolsó lehetőséget: egy csendes és egyszerű merülés után először huzatjuk magunkat a zodiac-kal a hajóhoz. A vízalatti rodeó lényege, hogy belekapaszkodsz a motorcsónak hátulján lévő húszméteres madzagba, majd eszméletlen tempó közepette bámulod az elsuhanó halakat, próbálsz lélegezni a palackból és nem sikítani a víz alatt – miközben vágtatsz a propeller által kerekített örvénylő, buborékos csőben. Mégegyszer, mégegyszer!

Este aztán mi az ünneplős italunkat (Smirnoff Ice) isszuk és hallgatjuk a tábortűz mellett a nagy öregek cápás sztorijait. Már nekünk is van egy kétméteres.

Kérdés: akartok cápás sztorikat? És egy videót? Nyomjatok egy szavazóst, minden 10 embernek írok egyet. (Amíg a készlet tart!)