Reggel korán kelünk, mert bizony ma hosszú út vár ránk. Az esőerdőben való canopy-zást nem sikerül megszervezni, már megint túl későn akarunk bejelentkezni.

Cairnsből Port Douglas felé vesszük az irányt – ausztrál barátaink ajánlása szerint – a parti úton. És valóban a kilátás végig gyönyörű. A 70 km-en folyamatosan váltogatják egymást a szebbnél szebb trópusi beach-ek fehér homokkal és pálmafákkal. Fürödni azonban ezen a részen sem lehet. Itt ugyan nem a krokodilok, hanem a halálos mérgű medúzák (box jellyfish és irukandji jellyfish) miatt, amelyek novembertől áprilisig ellepik az észak-kelet ausztrál partok vizeit. Erre mindenütt táblák figyelmeztetnek.

Port Douglas fölött pár kilométerrel található a Mossman Gorge, ami Babindához hasonlóan egy hegyi patak sziklás, zubogó vizes szakasza egy fürdésre alkalmas természetes medencével az esőerdő középen. Viszont itt sokkal több a turista, hiszen éppen útba esik a Cape Tribulation felé. A függőhídról, amit még a királyi mérnökök építettek valamikor réges-régen, végig lehet nézni a patakon, ahogy átbukik a sziklákon. Akik rendelkeznek idővel és jó fizikai kondícióval az innen tehetnek egy nagyszerű néhány kilométeres, természetfelfeldező túrát.

Nekünk azonban délben a Daintree-folyónál van találkánk megbeszélve a krokodilokkal. Bruce Belcherrel megyünk hajótúrára a folyón, aki húsz éve él itt a természetnek és a krokodiloknak szentelve életét. Jófej ember, ismeri a folyó minden részletét, az ott élő krokodilokat, a fán élő békákat és élvezetesen meséli el történeteit az arra járó turistáknak. És nekünk külön mesél egy szerinte nagyszerű emberről, aki ’56-ban menekült el Magyarországról és végül errefelé lett krokodilvadász. A parti mangrove fák és azoknak a vízből égbe nyúló gyökerei között lavírozunk a csónakkal. Mivel Bruce pontosan ismeri az itt élő krokodilok törzshelyeit, nem telik 5 percbe sem, mire meglátjuk az elsőt. A vízből csak a háta látszik ki, vezető nélkül valószínűleg észre sem vettük volna, korhadt fatörzsnek gondolván. A többiekkel nagyobb szerencsénk van, ők a parton sütkéreznek. A legkisebb egy egyéves, 40 centis bébikrokodil, míg a legnagyobb egy 4 méteres felnőtt hím. Az itt élő emberek tisztelettel és gonddal bánnak velük és a környezetükkel. Nehéz ugyanis a krokodilok sorsa. Egy nőstény egyszerre 70 tojást rak, ám ebből jó esetben 3 kel ki, és csak minden 3 fészekből akad egyetlen egy, amelyik megéri a felnőtt kort. Azért tényleg sokkal érdekesebb így, a saját természetes élethelyükön látni a krokodilokat, mint állatkertben a kerítés mögül.

A hajótúra után ismét északnak indulunk. A Cape Tribulation-höz át kell kompolni a Daintree-folyón. 20 dollár oda-vissza, de mindenképpen megéri ezt a befektetést. (Főképp, hogy más választása nincs a turistának, aki el akar oda jutni.) Errefelé már nagyon kevesen laknak és az út is igazán vadregényessé válni. Az útszélen gyakorlatilag háromfajta tábla váltogatja egymást néhány kilométerenként:

1. bucka, vagyis fekvőrendőr – annak érdekében, hogy az autósok ne száguldozzanak egyrészt a baleset elkerülése végett a keskeny kanyargós úton, másrészt a természet és az út minőségének megóvása érdekében;

2. vizes út, átfolyások – erre már Cairns-ben figyelmeztettek minket, hogy a sok eső miatt, a patakok igen gyakran kiöntenek, úgyhogy ha az úton vizet látunk, akkor meg kell állni, kiszállni és leellenőrizni a víz mélységét az úton mielőtt áthajtunk rajta;

3., nagymadár – errefelé él ugyanis a cassowary (sisakos kazuár), ami fokozottan védett és meglehetősen agresszív nagytestű (kb. 1,5 méter magas) madár, így a tábla arra int, hogy az autós óvatosabban vezessen (és lehetőleg ne szálljon ki ezen a környéken az autóból :-)

Az kedvencünk persze a „bucka” és a „nagymadár” tábla kombinációja egy vicces kedvű illető kiegészítésével:

Az esőerdőben több helyen is vannak fapallóval kiépített gyalogos útvonalak. Mi is bejártunk egyet. Óriási levelű növények, páfrányok, indák és csobogó patakok közt sétálva azon gondolkoztunk, hogy milyen jó lenne egyszer mindentől távol, ismeretlen helyen átvágni egy dzsungelen. Lenne egy bazi nagy bozótvágó késünk és azzal törnénk magunknak utat a növényzetben.( Azt hiszem, arra azonban edzeni kellene előtte egy kicsit.) Látunk jó néhány vicces fát, aminek a mintázata olyan, mint a világos-barna-zöld foltos katonai rejtő öltözet.

Egy kicsit gondban vagyunk, mert a benzinünk már csak 20 kilométerre elég, és az egyetlen benzinkút, amit a térképünk jelöl a környéken, megszűnt. Visszafele menni nem érdemes, azt tudjuk, hogy arra nincsen egyhamar. Nincs mit tenni, megyünk tovább és reménykedünk. Imáink meghallgatásra találnak, és 10 km múlva találunk egy töltőállomást, mely óriási táblával hirdeti, hogy ez utolsó benzinkút az úton.

Az út csodálatos és nem állja utunkat nagyobb vízátfolyás sem. Kb. a huszadik „nagymadár” tábla után Amby ironikusan megjegyzi, hogy „feleslegesek ezek a táblák, hiszen kihalófélben van, az esély egy a millióhoz, hogy akár látunk egyet is”. Persze ez volt a varázsszó. Száz métert sem teszünk meg, amikor elsuhanunk valami nagy tollas dolog mellett útszélen. Satufék, hátramenetbe kapcsol és közben én villámgyorsan előkerítem a hátizsákból a fényképezőgépet. A cassowary pedig először meglepetten bámul, aztán mintha mise történt volna, csipegeti az elhullott magokat a földről két méterre tőlünk.

Még pár kilométer és elérjük azt a helyet, ahol az esőerdő találkozik az óceánnal. Átvágunk a sűrű növényzeten és egyszercsak kitárul a kép, előttünk az óceán. A látványtól földbe gyökerezik a lábunk. Mászkálunk a homokban és fura terméseket, kagylókat gyűjtögetünk. Órákig maradnánk még, de kezd sötétedni és még legalább két óra az út vissza Cairnsbe.

De a kalandoknak korántsincs még vége, hiszen holnap indulunk búvárkodni!