Először is autót bérlünk. Félórát körözgetünk a parkolóban, mire Amby eléggé bátor ahhoz, hogy kimerészkedjünk a baloldalas közlekedésbe, ám egy jó kis szerpentines szakaszra érve villámgyorsan magába szívja az a helyi inverz vezetési szokásokat.

Kuranda egy kis falu az erdő közepén, amely egyrészt a kirakodóvására, másrészt a vadas parkja miatt népszerű. Mi azonnal az utóbbi felé vesszük az irányt, mert már alig várjuk, hogy végre koalát ölelgessünk. Itt nemcsak tisztes távolból lehet őket nézegetni. Chipy-t (mint később kiderül, így hívják a koalánkat) láthatóan nem zavarja, ahogy leszedik a fáról, belecsimpaszkodik a gondozójába és bambán tűri, hogy átcipeljék hozzánk. Chipy-nek nagy, elálló, pamacsos fülei vannak („nekem tetszik a nagy, vörös pamacsos és elálló fül” :-) és Amby nem bírja megállni, hogy ne cuppantson egy puszit közéjük. Olyan, mint egy kis plüssmackó. Felül puha szőrréteg, alatta viszont tömör bunda. Látszik, hogy sokat lazsálnak, mert mindegyik koalának ki van kopva a szőr az ülőgumóján. Hosszú, vastag körmeivel kapaszkodik belénk, ha akarnánk, sem lehetne leejteni. Egész nap csak ölelgetnénk. Vigyázat, a koala addiktív!

Ezután kenguruetetésre megyünk, habár a kenguruk és wallaby-k (kisméretű kenguru) nemigen akarnak neki, reggel kilenc óta a sok turista már degeszre etette őket. Az egyik mama-kenguru nagyon aktív ide-oda ugrándozik körülöttünk, miközben a joey-jának (így hívják a kengurubébiket) hol az orra, hol a füle, hol a lába lóg ki a zsebéből. Hamarosan végleg kinövi, és átadhatja helyét egy új kölyöknek. A kenguruk nagyon szapora állatok. Simán előfordul, hogy miközben a mama még nevelget egy egyéves kiskengurut, a zsebében ott egy másik és a méhében már növekszik az új kistesó. Viszont, ha keményre fordul az időjárás és nincs elég élelem, akkor a kenguru késleltetni tudja a méhben a fejlődést, így eltolva a szülést akkorra, amikor már megfelelőek a körülmények az utód felnevelésére.

Végre összeismerkedünk egy helyes kis wombattal is, ami leginkább egy disznó és egy medvebocs keverékére hasonlít. A krokodilok láthatóan élvezik egymás társaságát, egymás hegyén-hátán sütkéreznek. Gyors pillantás a gyíkokra, kígyókra és egyéb állatfajtákra és elégedetten távozunk.

A piacon is körbenézünk és bepakolunk néhány szuvenírt (bumeráng bratyókának és egy szerelmetes óra nekem).

Kis falucskákon át vezet az út a tiszta vizű Echam-tóhoz, ami az erdő közepén eldugottan terül el. A parton két jópofa dologba is rögtön beleütközünk. Az egyik a „teknősöket etetni tilos” tábla, a másik pedig pénzbedobós, közhasználatú barbeque. A parti ösvényen sétálva elérünk a teknős-spotting helyhez, ahol éppen arra úszkál a sekély vízben néhány ráérős teknősbéka. Ráadásként pedig egy helyi lakos tarajos gyíkocska és pózol nekünk. Az idő sajnos esőre áll, úgyhogy kihagyjuk a tóban fürdést.

A Palmerston highway-ről letérünk a Waterfall Circuit útra, amely három vízesést is érint. Ezek közül a Millaa Millaa a legszebb egy természetes medencével az aljában. Épp ezért azonban itt van a legtöbb turista is.

Mivel már kezd estébe fordulni az idő, már csak egy helyszín fér bele a napi útba. Végül Babinda mellett döntünk. Habár a Lonely Planet csak pár sorban említi, minket mégis kíváncsivá tesz. Az összes napi látnivaló közül (leszámítva természetesen a koalákat, amikbe végképp beleszerettünk) ez a legeslegszebb. Egy hegyi patak mosta ki itt medrét a kemény sziklákból, itt-ott zubogó vízeséseket, máshol óriási fürdőmedencéket eredményezve. A víz természetesen kristálytiszta. Körben pedig esőerdő égigérő fákkal, indákkal és szokatlan növényekkel a zöld minden színében. Ezen a helyen árad belénk az energia és elönt minket a boldogság. Csodálatos egy ilyen univerzum részének lenni!

Hamarosan sötétedik, és lassan ideje lenne hazamenni, de azért még teszünk egy kört a buja növényzet közt egy kis ösvényen.

Visszaérve Cairnsbe még pancsolunk egyet az Esplanade kivilágított medencéjében, megvacsorázunk, és azzal a szent meggyőződéssel hajtjuk álomra a fejünket, hogy „az élet bizony gyönyörű”.