Végre eljött a koalák napja! Ma elmegyünk az állatkertbe.

A kikötőből hajóval megyünk át a félszigetre, ahol a Taronga Zoo található. Már a hajóút nagyszerű, ahogy elsüvítünk az Operaház és a Harbour Bridge között, aztán a víz közepén álló kis erőd, majd a homokos beach-ek mellett. Na és persze erről a félszigetről nyílik a legtutibb rálátás az öbölre, a fényes toronyházakra és Sydney főbb látványosságaira. Mondhatnám, hogy már ezért megérte áthajózni. De nem mondom :-)

Ügyesen, mi már a hajópénztárnál megvettük a kombinált állatkerti belépőt, így gyorsan elhúzunk a többi sorban álló többi lúzer mellett. Térképet, de gyorsan! Merre vannak a koalák? Ja, hogy innen 50 méterre! És fényképezkedni is lehet velük! Futás!

Persze a koala fényképezésnél kígyózik sor. Sebaj, majd visszajövünk később. A kenguruk felé vesszük az irányt. A kenguruk egy fakerítéssel elkerített kis parkban laknak, ahova mi is bemegyünk, és szabadon sétálunk a hőségben pihegő és időnként nagyon vicces pózban ülő kenguruk között. Ha akarnánk, meg is simogathatnánk őket, de nekem nincs szívem zaklatni őket. Azért egy tábla figyelmeztet, hogy ne közelítsük meg őket hirtelen vagy támadólag, mert ha felbőszülnek, akkor bizony nagyokat bírnak rúgni. Na, ezt szerencsére nem tapasztaljuk meg. Egyébként a boxkesztyűs kenguru ábrázolásnak az az alapja, hogy amikor a hímek párzási időszakban megküzdenek, akkor valóban „ököllel" vívnak meg. Pedig a kenguruk mellső lába igencsak torz, úgy tűnik az erős hátsó láb a mellsők rovására ment.

Következő célpont a hangyászsünök területe. Jópofa állatok. Belső késztetéstől vezérelve mániákus módon dugják az orrukat üregekbe és csövekbe, és csak lógnak ott és szuszognak bele a lyukba, akkor is, ha nincs benne hangya. Időnként még el is szundikálnak a csőbeszuszogás közben.

A kacsacsőrű emlőst természetesen nem lehet kihagyni, ha valaki egyszer erre jár. Nagy meglepetésemre, ez egy apró, mindössze 40 cm-es állatka. Nem szereti az erős napfényt, és szegényke egyébként is rosszul lát, ezért egy félhomályban levő akváriumban tartják őket. Türelmesen kell várakozni, hogy előbukkanjon és persze a fotózás felejtős.

Ideje visszamenni a koalákhoz. Jó az időzítés, alig lézeng ott pár ember. Végre szemtől szembe kerülünk egy koalával, akit mit sem zavar a mi jelenlétünk. Megsimogatni viszont nem engedi a szigorú gondozó, miközben készül rólunk a fotó lopva próbálom csak éppen megérinteni a bundáját. Máris rámripakodnak. Igazat megvallva, eléggé csalódás így a dolog. Pedig Ambynak megígértem, hogy koalát fog ölelgetni, ha eljutunk Ausztráliába. Teljesen beleszeretünk ezekbe plüssökbe, annyira édesek! Tényleg olyanok, mintha folyamatosan részegek, de legalábbis másnaposak lennének. Ami viszont tunyaságnak tűnik, az valójában kemény munka. Az eukaliptusz, ami kizárólagos táplálékuk, enyhén mérgező és kemény leveleiben csak mérsékelten van kalória. Ezért a koalák napi 20 órát alszanak és közben óriási erőfeszítéssel emésztik az elrágcsált leveleket. Az anyák a teljesen kifejlett állapotig, 6 hónapig az erszényükben, majd pedig további 6 hónapon keresztül a szőrébe csimpaszkodva a hátukon cipelik a koala bébiket.

Mázlink van, ugyanis fél órával az etetés előtt érünk a koala házhoz (nem, még mindig nem unjuk őket :-), ahol – közeledvén a nap fénypontja – felélednek az álomszuszékok. Meglepő gyorsasággal mászkálnak fel-le a fákon. Még ausztrál barátnénknak is leesik az álla, ahogy az egyik fiatalabb ugrik vagy kéternyit egyik fáról a másikra. Fél óra „hű!" meg „há!" után indulunk csak tovább.

A hüllőházban a különböző őshonos teknősökön, békákon, kígyókon és aligátorokon túl van szerencsénk élőben látni egy 2,5 méteres komodói sárkánygyíkot is. Hát ezek inkább érdekesek, mint cukik.

                                                                                                                                    
                                                                                                                      Itt repül a koalaaaa!

Ugyan az állatkert még óriási területen folytatódik, mi mégis inkább a távozást választjuk, hiszen végeztünk az ausztrál területtel. Libegővel megyünk vissza a hajóállomásra, és fentről integetünk az elefántoknak, zsiráfoknak meg majmoknak.

A központba visszaérve, Amby kedvéért „monorail"-lel (egysínes magasvasút) megyünk át a Darling Harbour-be, ahol nyüzsög az élet. Ez egy másik kikötő rengeteg bárral, étteremmel és szórakoztató központtal (többek között itt található az Aquarium, a Wild Life Center és egy óriási 3D mozi is). Ha valaki esti kiruccanásra vágyik, az biztos talál itt valami kedvére valót. Csak mi nem találunk, ugyanis elhatároztuk, hogy ma este thai étteremben vacsorázunk, mert mindhárman odavagyunk a thai ételekért.

Audrey a lakástól nem messze ajánl egyet. Itt ismerkedünk meg a BYO (Bring Your Own), azaz a „Hozd a magadét" nagyszerű koncepcióval, ami igen elterjedt Ausztráliában. Alkohol árusításához az éttermeknek külön engedélyt kell kiváltaniuk nem kevés fizetség ellenében. Amelyik étterem ezt nem kívánja kiváltani, az csak ráírja az étlapra, hogy BYO és a saját magad által hozott alkoholt fogyaszthatod. És valóban, ahogy beállítunk az üveg borral és a 6 üveg sörrel, a pincér szó nélkül kibontja a bort és jegesvödörbe teszi, a sörök közül egyet felszolgál Ambynak és megkérdezi, hogy a többit berakhatja-e a hűtőbe. Ezért is van általában az éttermek közelében késő éjszakáig nyitva tartó „bottleshop" (alkoholbolt). Ott megveszed a piádat, és csak besétálsz vele a vendéglőbe elkölteni a vacsorádat. Micsoda szimbiózis! 

Az ételek pedig tényleg olyan jók, mint Thaiföldön és nem fukarkodnak az adagokkal sem. Persze az árakat ausztrál és nem thai mércével mérik, de a milánói árszínvonalhoz képest még így is olcsó. Megint halálra zabáljuk magunkat.

Hazagurulunk és édes mosollyal térünk nyugovóra.