Nápolyban van a pizza hivatalos otthona. Egy szentségtörő hawaii pizzáért
simán fényes nappal megkéselnek, és igen büszkék arra, hogy náluk, a Brandi
pizzériában született meg a Margherita pizza.

Kezdődött úgy, hogy lenyomták Rómát. Az ottani pizzatészta kicsit szárazabb
(mint tudjuk, a nápolyi levegő, a víz és a paradicsom teszi ennyire egyedivé :-),
így kis vita után a Colosseumot átszállították Rómába (nekik is legyen valami),
Nápoly meg boldog, mint a pizza őshazája.

A da Micheleben jártunk, nem hagyhattuk ki a Brandit sem nápolyi (hihihi)
ismerősünk ajánlása alapján. Ott fedeztük fel, hogy a jótét lélek minket egy
emléktáblával diszített helyre kalauzolt: valamikor régen a királynő
látogatásakor Brandi egy új pizzát mutatott be a tiszteletére, és Margheritának
nevezte el.

A Brandi a da Michele ellentéte, elegáns berendezés, szépen terített
asztalok, milánói árak. Ha nem fetrengtünk volna a röhögéstől, akkor
valószínűleg rontotta volna a hely fényét, hogy pincérlegényünk fenekén megadta
magát a nadrág és fehéren kukucskált rajta ki az inge. Díjaztuk az entertainmentet.

Körülöttünk hatalmas asztaltársaságok (családi vacsora), a hatvanas,
hetvenes évek olasz slágerei mobil gitárművésszel (meglepően sokat ismertünk)
és kedélyes pincérek.

Kiéhezvén az egész napos városlátogatástól én előételnek polipot
rendeltem kagylóval, no meg egy pizzát, ahogy a hely szelleme megkívánta. Sürgő forgatag,
dalolászás közepette vártuk ki a bevállalt étkeket. Nos, megérkezett az előétel
és az én tányéromon egy darab polipcsáp árválkodott. Hogy ne búsuljon
magában, kaptam alá pár kagylót, meg egy lében ázott kenyeret is, a nem túl bizalomgerjesztő
formából. Nagy sóhajjal láttam neki a tányért betöltő éteknek: Hogy fogom én ezt megenni?

Dolgozott bennem a magyar virtus rendesen (túszokat nem ejtünk), s a Cantare alatt betermeltem mindet. Nem telt bele pár pillanat, s ahogy
eltakarították a terítéket elébünk tolták a fejenként a méteressel vetekedő
pizzát. A pincér szája szélén félmosoly remegett és jobbnak látta gyorsan
távozni, visszafolytott röhögésével és a seggéből kandikáló fehér zászlóval.

Szó se róla, hamar kiderült a korábban választott taktika gyengesége. A
kenyér bennem már megduzzadt (felitta a sört), s ádáz harcot folytatott minden
érkező pizzafalattal. Nem adom fel, míg
egy darabban látlak! Meredtem a kerekképűre, s a hosszútávevők nyugalmával
daraboltam a margheritámat. Sok jó kaja
kis helyen is elfér.

Nem nyújtanék valósidejű leírást itt eme drámáról tovább, legyen annyi
elég, ahogy fogyott a pizza, úgy tűnt fel pincérünk egyre gyakrabban.
Megtudakolta honnan jöttünk (hol lakik a
magyarok istene), a számla mellé pedig az elmaradhatatlan limoncellót hozta
ingyen kísérőnek. A tételeket böngészve meg is lepődtünk rendesen: az előétel
ugyanis hiányzott róla. Fizettünk, s nem késett a magyarázat sem: aki képes
betermelni két ekkora adag kaját, az megérdemli, hogy tisztelettel adózzanak
előtte.

Egyetértünk,
Alessandro! :-)