Ha újonnan érkeztél a theitalianjob blogra, iratkozz fel az RSS feedre! Köszi a látogatást! Amby és Katica

Mielőtt aggódni kezdene bárki, nem ezért érdemes elmenni Pompeibe. Sőt, mi
sem ezért mentünk. De az igaz, hogy amikor ott voltunk, akkor két dolgot
feltétlenül meg akartunk nézni: a hamubasült embereket és az erotikus
freskókat. Ez utóbbiakat persze, mire végre megtaláltuk, már egy hetvenfős
turistacsoport blokkolta.

Szóval jártunk Pompeiben is. Lenyűgözött. Hatalmas terület, utcák, házak,
szinház, kertek, freskók, tömény történelem, még töményebb turistafolyam. Lehet
látni a szekérnyomokat, a zebrát képező járóköveket, ahol átkelhettek a sáros
vagy vizes utcán a járokelők és amelyek úgy voltak kialakítva, hogy köztük
elfértek a szekér kerekei is.

Miért kellett egy háznyi előszoba?

Aztán ott vannak a házak, az előszobával – ami maga volt egy méretes ház -, a vízgyűjtő
medencékkel, mozaikokkal. A színes, freskókkal díszített falak, a
belsőkertek, s a hálószobák, amelyben csak egy ágynak volt hely. Tele elmúlt időket idéző emlékekkel, s számtalan fantáziára bízott életképpel. Miért
volt a legtöbb konyha az utcafronton? És hova tűntek a falak? Miért kellett egy
háznyi előszoba?

Amikor ráuntunk a megfejtősdi játékra (sokkal izgalmasabb, ha előtte nem
olvas utána a T. Turista), akkor persze elkezdtük keresni a két maradék
izgalmas témát: a vulkánkitöréskor meghalt embereket, akiket utolsó pózukban
konzervált a végítélet és pár házat, no meg a nyilvánosházat díszítő erotikus
képeket. Az előbbit egy kert végében (a menekültek kertje) találtuk meg, de
gyorsan leléptünk. Valahogy se érdekes, se megható nem volt.

megtaláltuk a nyilvánosházat, nyugdíjasok közé keveredve

A képekért egy órát keringtünk: ahol elméletileg voltak, azok a házak zárva
vagy felújítás alatt, a térkép pedig szolidan kerüli megjelölésüket. Nem csoda,
Pompei hirhedtsége nem az ottani életmódnak köszönhető,
hanem annak, hogy pont e pár képnek a híre terjedt el legjobban, s alakította
ki a máig élő züllött város képet. Persze végül megtaláltuk a nyilvánosházat, s
nyugdíjasok közé keveredve 57 másodperc alatt át is sodródtunk rajta. A házban
kis kamrák (derékmagasságban egyszemélyes ágyak), a falon pár elkopott kép (a
Káma-Szutra izgalmasabb), no és 70 nyugdíjas. Szerencse, hogy a képünk
Pompeiről nem ez, hanem egy szervezett és talán a maiakhoz képest is élhetőbb
város. (Sóhaj)

Óóóóó,
az a hatalmas amfiteátrum, ahol állítólag vízicsatákat is rendeztek, mellette
az edzőterem, ami nagyobb mint az amfiteátrum, vagy a kétkamarás színház
elgondolkoztatott: “Ki tudja jobban, hogyan kell élni? Mi vagy ők?” Az
államformával együtt sajnos kidobták a gyereket is: a Római Birodalom bukása
után a vízhez, szórakozáshoz, művelődéshez, sportoláshoz és a térhez való jog
és hozzájutás is korlátos lett. Pedig nem pont ezek hiányoznak nekünk ma is?