Jöjjön onnan azonnal! Fogja a kutyáit pórázra, aztán adja a dokumentumait! A rend őre lelkesen magyaráz és közben morcosnak igyekszik látszani. Bűnbe estünk, én, a Félix, meg a Trixi. Rajtakaptak és most kezeket bokára, náspángolás jön, libbenti flip-flop igazolványát elém. Verbálét kapok, de alaposat. Próbálnám megérteni, mit mond. Közel tíz perc kommunikáció után megegyezünk abban, hogy a parkban nem lehet póráz nélkül vérfarkasokat sétáltatni. Egyetértek, végülis a kutyát sétáltatni tilos tábla kint van mindkét sarkon és mi már majdnem egy éve rosszalkodunk így. Bummer, a Paradicsomnak lőttek.

Sajnos felfedezi, hogy olasz terén kihívásokkal nézek szembe, így hiába magyarázom, hogy pár percre lakom, meg hogy jöjjön velem, vagy találjunk ki valamit – megrémül a pár felhasznált angol szótol és mint mennyei megváltást várja a kollegát, aki látott már angol szótárat kívülről. Velem már nem beszél, kizárt a világából.

Tizenöt perc várakozás után visszajön a kollega, akivel megint megbeszéljük – dokumentum a spájzban, menjünk szobára együtt. Húzzák a szájukat, végülis két utcányira vagyunk: amikor felajánlom nekik, hogy bediktálom útlevél és egyéb adataimat, merthogy ha kis motivációval is, de munkába kéne menni. Mélyen a szemembe néznek, megtárgyalják, hogy lehet, hazudok majd (falso) – mire a tanult kollega felteszi a kérdést. Is your passport number true? Még le sem irtam, de bólogatok. Hogyne.

Bediktálom a (valós) adataimat, átveszem a 24 eurós verbale-t és elindulunk haza. Én, a Félix, meg a Trixi. Drágaságaim.