Tizedik fejezet

„Végre, mindannyian együtt…” – törte meg a csendet az a férfi, akit Péter nem ismert. Nagydarab, szigorú arckifejezésű ember volt, bal csuklóján egy csillagkép-szerű tetoválás díszelgett.

Péter zavartan nézett Enricora, de az ugyanolyan meglepettnek látszott, mint ő. A két sötét öltönyös férfi szorosan az apja mögött állt, Maria viszont hirtelen mellette termett, és megszorította a fiú kezét. „Az öltönyösök elfogtak engem Milánóban, és idehoztak Rómába. Apukád már itt volt” –súgta gyorsan magyarázatképpen.

„Hát nem nagyszerű, hogy ismét Rómában találkozunk, Enrico? És a fiú…pont mint az apja. A lány pedig…mintha csak róla készült volna a fénykép. Milyen jó mindenkit így együtt látni.” – húzta mosolyra a száját, de a szeme szigorú maradt. Cigarettára gyújtott, mélyet szippantott belőle, majd a füstöt Árpád szemébe fújta. Maria igyekezett fordítani a még mindig megdöbbent fiúnak, hiszen a társalgás ezúttal olaszul folyt.

„A kulcs immár nálunk van, a térképpel együtt. Dottore Ferenczy azonban ragaszkodik hozzá, hogy a nő meghalt. Több mint 20 évig mi is így hittük. Nos, a börtönben volt időm gondolkodni, mit hibáztunk el a múltkor, és 12 éven keresztül nem hagyott nyugodni egy feltevés. Sajnálom, hogy fel kell tépnem a régi sebeket, de ezúttal nem törődöm bele egykönnyen, hogy a kincs csak legenda. Enrico, bizonyára nem tudja, hogy exhumáltuk a nő holttestét Egyiptomban. A Mariától vett vérminta alapján bebizonyosodott, hogy a nő nem az anyja. Tehát Adriana lehet, hogy életben van, és ha ez igaz, ő el tud vezetni a kincshez. Önöknek csak el kell vezetniük Adrianahoz, ennyi az egész.”

„De Bruno – szólalt meg Ferenczy – honnan ilyen biztos benne, hogy a nő – itt megcsuklott a hangja – még életben van? És ha él is, hogyan tudnánk mi elvezetni hozzá magukat? Hiszen mi is úgy tudtuk, hogy meghalt…”

„Nem tudom, Dottore. Mario és Giorgio visszaviszi magukat a szállodába, ott lesz idejük arra, hogy gondolkozzanak. Holnap azonban indulunk Egyiptomba. Drága Enrico! Tudom, nem így képzelte a találkozást régi barátjával, de muszáj volt valahogy idecsalnunk magukat.”

Péter még mindig nem tért teljesen magához a döbbenettől. A lány közelsége megnyugtatta ugyan, és annak is örült, hogy apjának nem esett bántódása. De a kép még nem állt össze. Azért kellett Milánóba menniük, hogy találkozzanak Enricoval. De miért jöttek Rómába? Hiszen a fényképen Adriana a Colosseum előtt állt…

A két autó bekanyarodott a szálloda elé. Az út során senki sem szólalt meg. A két fiatal görcsösen szorította egymás kezét.

„Van egy éjszakájuk rá, hogy rájöjjenek a rejtély nyitjára. De ajánlom, hogy ne próbáljanak megszökni, a fiúk itt lesznek végig az ajtajuk előtt.” – mondta l’Orso, majd bezárta az ajtót a 4 ember mögött.

Egy pillanatig csönd volt azután, hogy a kulcs megfordult a zárban. Majd Ferenczy odalépett fiához, és végre megölelte.

„Ne haragudj kérlek, hogy te is belekeveredtél. Talán el kellett volna mondanom korábban, de le akartam számolni a múltammal. Gondolom, Enrico már elmondta, micsoda kincsvadászok voltunk annak idején” – odalépett a minibárhoz, kivett belőle egy kis üveg konyakot, és felhajtotta. „Nehéz nekem azokról az időkről beszélnem. Előző feleségem, Adriana csodaszép asszony volt. Izgalmas teremtés, tele élettel és kalandvággyal, pont olyan, mint én. Szépségéhez ész is párosult, archeológiát tanult Rómában, különösen az egyiptomi kultúra vonzotta. A megbízóm lánya volt, akitől a dobozt kaptam azzal a megbízással, hogy a térkép alapján kutassam fel a pincét, ahová az Utazások történetét zárták, mely elvezet a valaha látott legnagyobb kincsekhez. Sajnos ezt Bruno is megszimatolta, és a nyomunkban volt mindvégig. A pincét nem találtuk meg, viszont találtunk egy táblát hieroglifákkal, amit Adriana megfejtett, és ami útbaigazítást ad a pince megtalálásához. Bruno azonban telhetetlen volt, elrabolta tőlem Adrianát, és kényszerítette, hogy elvezesse a pincéhez…” – innentől Enrico vette át a történet fonalát, mert Árpádot nagyon felkavarta a visszaemlékezés.

„Adriana nem engedett, amikor Bruno el akarta venni tőle a hieroglifákkal teleírt táblát, elszaladt. Később megtalálták a holttestét a sivatagban, mellette a szinte porrá tört táblát. Nem messze tőle találtak meg téged, Maria. Pár hónapos voltál mindössze. De erős kisbaba voltál. Apád egy olasz ismerősünkre bízott, hogy felneveljen, majd Magyarországon taníttatott.”

„Most viszont sarokba szorítottak…Margit nagyi gondoskodott róla, hogy az események megint felkavarodjanak – vette át a szót ismét Árpád – mindig is csak az alkalmat várta, amikor visszavághat azokért, amiket a múltban tettem. De téged, Péter, nagyon szeret, nem tudná elviselni, ha bármi bajod esne…viszont a markukban vagyunk, náluk van a kulcs meg a térkép…”

„Hé!! De hiszen nálam is van egy kulcs, amit a mackó hasában találtam!” – vágott közbe Péter.

„És nálunk van az információ… – szólt közbe Maria, aki eddig csendben kísérte figyelemmel a társalgást. – Hiszen egyedül anyám tudhatja, hol van a pince, ha életben van. Valamiért Bruno azt hiszi, mi fogjuk nyomra vezetni, és tudom is, miért. ”

A többiek tágra nyílt szemmel néztek Mariára, aki egy gyűrött levelet húzott elő a zsebéből, és átadta Enriconak. A férfi lélegzetét is visszafojtva olvasott, majd izgatottan így szólt:

„Gyorsan! Ne vesztegessétek a drága időt! Még az éjjel megjárjátok, az „őreink” észre sem veszik!” – azzal tuszkolni kezdte a két fiatalt az ablak felé – "az állványzaton lemászhattok! Siessetek!"

To be continued…

Érdekel, honnan indult a történet? Nelly felbujtására többkezes novellát írunk. Ha lent a témakörök között a "novella"-ra kattintasz, megtalálsz minden hasonló témájú bejegyzést.
Érdekel, hogyan folytatódik? Ha az "elfelejtett_kincsek"-re, akkor az elkészült fejezeteket olvashatod.

Ui.: Ha szeretnéd tudni, mikor érkezik az újabb fejezet, iratkozz fel a hírlevélre (a kék fejlécen csak írd be az e-mailcímed és nyomd meg a Feliratkozás gombot)!