Negyedik fejezet

Nagy nehezen elküzdötte
magát a négyes vágányhoz, és elég
kellemetlenül érintette, mikor meglátta a nagy
táblán a kiírást, miszerint a következő
milánói vonat 8:03-kor fog indulni. Az órájára
nézett, 7:16-ot mutatott…

Elgondolkozva omlott a legközelebbi
padra, és hirtelen nagyon magányosnak érezte
magát. Újra édesanyjára gondolt. Egy
darabig nézte a mobilját, ujjával a gyorshívó
gombon.

„Ha felhívom is, mit
mondanék neki? Szia Anyu! Áh, semmi, csak Velencében
vagyok, egyedül, mert Apa lemaradt a vonatról. Apa
múltját kutatom. Vajon ismeri Apa olaszországi
ügyleteit?”

Péter úgy érezte
a rengeteg kérdés elönti tudatát, és
a kezdődő pánik hangulatából a gyomra
korgása zökkentette ki.

- Hiszen ma még nem ettem
semmit!

A csomagokat újra magára
aggatva átverekedte magát a vágányokon a
tömegben és a büfé felé vette az
irányt. A terembe lépve észrevette a kalauzlányt
egy sarokban, amint a társaival beszélget. Zavartan a
pulthoz lépett, majd egy kávét és egy
szendvicset rendelt. Csak a pénztárnál jött
rá, hogy nincs nála Euro. A eladólány
elhadart mondatából rájött, hogy csak
bizonyos értékhatár felett vásárolhat
kártyával, ezért még kért néhány
szendvicset és csokit. Jól fog jönni Milánóig
az elemózsia.

Egy sarokban álló üres
asztal felé vette az irányt. Kicsit rendezni akarta a
gondolatait.

Lassan majszolni kezdte a
szendvicset, és elnézte a lányt, ahogyan a
reggeli fény megcsillant a göndör fürtjei
között. Ahogy figyelte a vonásait, gesztikulálását,
egy távoli nyár emléke sejlett fel benne.

A
szendvics és kávé elfogyasztása után
Apja bőröndjét vizsgálta meg. Közben
próbált rájönni, hogy vajon miért
nem hívta fel őt, hiszen bármikor elérhette
volna. Remélte, a kutatás segít neki a
továbbiakban. Kipakolta maga elé a tárgyakat, és
megdöbbenve vette észre, hogy kedvenc gyermekkori
kismackója, és takarója is bekerült a
csomagba, valamint talált egy levelet Ferrandi úrnak
címezve. Tanácstalanul bámulta a borítékot,
amikor árnyék vetült Medve Úrra.

- Érdekes
dolgokkal utazol. – mondta nevetve a kalauzlány.

Péter
a döbbenettől szóhoz sem jutott, majd hirtelen
mozdulattal visszasöpörte a tárgyakat a táskába.

- Leülsz?
- kérdezte félénken a lánytól.

- Csak
szólni jöttem, hogy perceken belül indul a vonat.
Nem jössz?- ezzel sarkon fordult és a négyes
vágány felé vette az irányt.

Gyorsan
összeszedte a csomagokat, és igyekezett utolérni a
lányt. Közben magát átkozta, amiért
mindig ilyen szerencsétlen helyzetben találkoznak.

Amikor a
vonathoz értek összeszedte a bátorságát,
és megkérdezte:

- Nincs
kedved mellém ülni? Foglalt fülkém van, és
Édesapám végül nem jött velem.

A lány
válaszképp csak megvonta a vállát, majd
bólintott. Segítségével Péter
gyorsan megtalálta a fülkét, és örült,
hogy megszabadulhat a rengeteg csomagtól.

Visszafordulva
a lányra nézett, aki már kényelmesen
elhelyezkedett. Ekkor jött rá, hogy még nem is
tudja a nevét.

- Most,
hogy így útitársak lettünk bemutatkoznék:
Ferenczy Péter.

- Engem
Maria Giumanininek hívnak. Elmeséled hogy miért
utazol egyedül?

- Édesapám
még Budapesten lemaradt. Egy régi barátját
látogattuk meg Milánóban. Gondoltam én
azért eljövök. És Te? Nyaralni jöttél?

- Én
a szokásos nyári programomra jöttem: a
nevelőapámat látogatom meg. Minden évben
itt töltök pár hónapot.

- Akkor
biztos perfektül beszélsz olaszul. Én sajnos csak
angolul beszélek. Esetleg segíthetnél majd
megtalálni a szállodámat. Most járok
először Milánóban.

A lány
kacsintott egyet, majd megjegyezte:

- Esetleg
egy városnézést is beiktathatunk, majd
megbeszéljük, mibe kerül ez neked.

Péter
elnézte Mariát, zöld szemeit, vörösesbarna
haját, és nagyon szerencsésnek érezte
magát, amiért ilyen segítsége akadt.
Gondjai, szülei, és az öltönyös emberek
mind nagyon távolinak tűntek. A következő két
és fél óra szárnyakon repült,
mindeközben nagyon jól elbeszélgettek
tanulmányaikról, Budapestről, a lány pedig
mesélt az életről Milánóban.

- Hidd el,
nagyon jó a társaság, majd bemutatlak nekik.

Péter
gondolatai újra Ferrandi úrra, és a feladatra
kalandoztak. „Sajnos nem lesz időm túl sok
szórakozásra. Először is meg kell keresem a
szállodát és lepakolnom. Lehet, hogy e levélből
is többet megtudhatnék. Aztán veszek egy térképet
és elmegyek a kártyán lévő címre,
mégsem cipelhetem magammal Mariat, amíg nem derítem
ki mi is történik valójában.”

- Hallo,
figyelsz rám egyáltalán?

- Jaj,
bocs, csak elgondolkodtam.

- Mindjárt
megérkezünk.

Csendben
nézték, ahogy a vonat bezakatolt az állomásra.
Valahogy egyiküknek sem volt kedve megszólalni.
Sajnálták, hogy vége lett a közös
utazásnak. A vágányok között a kijárat
felé araszolva Péter bátorságot gyűjtött,
hogy elkérje a lány számát, amikor
beléptek a pályaudvar csarnokába.

Elállt
a lélegzete is a látványtól. Tátott
szájjal bámulta az íveket és az
oszlopokat, majd a tömegre vetette a szemét. Meglepte az
emberek forgataga, ahol a Keleti pályaudvar kicsi, falusi
megállónak tűnt. Ahogy a tömeget nézte,
az egyik padon két ismerős alakot látott. A
napszemüveg ellenére sem volt kétsége sem,
hogy kiket lát ott.

Pillanatok
alatt döntött. Maria már az előbbi bámészkodás
miatt méterekre járt előtte, és pontosan az
öltönyösök felé tartott. Sietős
léptekkel ment utána. Megragadta a karját, és
csak annyit mondott neki:

- Gyere,
mennünk kell!

To be continued…

Érdekel, honnan indult a történet? Nelly felbujtására többkezes novellát írunk. Ha lent a témakörök között a "novella"-ra kattintasz, megtalálsz minden hasonló témájú bejegyzést.
Érdekel, hogyan folytatódik? Ha az "elfelejtett_kincsek"-re, akkor az elkészült fejezeteket olvashatod.