Pontban dél volt (harangoztak), amikor Péter nagy sóhajjal a földre rakta a utolsó dobozt is. A becsapodás apró porfelhőt kavart, a porszemek táncot jártak a réseken beszűrődő napfény sugaraiban. Egy pillanatig úgy tűnt, tüsszentenie kell, de mégsem.
Végignézett a holmikon, amiket a délelőtt során felhordott a padlásra. Régi, kopott lámpa, amit ugyan már nem használnak, de nem volt szívük kidobni, nagy zsáknyi ruhák, oszlopokba rakott és lefedett könyvek; mind – mind azonos sorsra ítélve: porköpönyegre és feledésre.
"Hiába" – gondolta, "a tavaszi nagytakarítás már csak ebből áll: el a régi dolgokkal, fel a padlásra, hátha még jó lesz valamire. Aztán persze többé nem kerülnek le, csak lomtalanításkor, de addigra a tárgyak már végleg befejezték pályafutásukat."

Megakadt a szeme egy kis dobozon. Nem emlékezett rá, hogy látta volna már máskor is. Zöld színe és ezüst szálas díszítése nem volt hivalkodó. Kezébe vette: könnyű volt, megrázta finoman: valami zörgött benne.
Óvatosan megpróbálta kinyitni, de elsőre nem sikerült. A beszűrődő fény felé tartva jobban szemügyre vette és észrevett egy aprócska gombot, amely az ezüst szálak alatt rejtőzött. Kíváncsisága egyre fokozódott, mikor a gomb első érintésre engedett és a doboz egy halk kattanással kinyílt.
A belül fehér, puha selyemmel kibélelt skatulyában talált egy régi, rozsdás kulcsot, egy madártollat, egy megsárgult papírdarabot és egy fényképet. Ezt vette először szemügyre. A képen egy fiatal, fekete hajú nő, vilagoskék ruhában, nagy fehér, sok tornyocskával és nagy ablakokkal díszített épület előtt áll. „Valami katedrális lehet." – gondolta Péter. A téren sok – sok galamb topog, s a lány egyik kezében egy galambtollat, míg a másikban (bár ez alig észrevehető) egy kulcsot tart. "Furcsa" – jegyezte meg félhangosan, "mintha ez a toll és ez a kulcs lenne nála!".
A váratlan eseménytől fellelkesedve sietett le a lépcsőn, s a nagy rohanásban majdnem nekiment apjának; ő meg pont a padlás felé tartott.
A fiú lázas kutakodásba kezdett, a régi nagyítóját kereste, amit még nagyapótól kapott ajándékba. A nagy hév közepette észre sem vette, hogy Dr. Ferenczy Árpád már egy ideje figyeli őt az ajtóból. "Ezt mind ki akarod dobálni? Dícséretes, ideje volt már, kérlek!" – szólt tréfálkozva. – „Nem is tudtam, hogy ennyire szenvedélyesen takarítasz. Legközelebb elhívlak az irodámba is, segitségnek", folytatta.
- "Ne most, nincs időm! Keresek VALAMIT! Nem lattád véletlenül a nagyítómat?"
- "Hiszen már évek óta nem használod, lehet, hogy már meg sincs!"- szólt és kiment a konyhába.
- "Az nem lehet, én nem dobok ki SEMMIT!" – vágott vissza Péter kipirosult arccal, teljesen fel volt hevülve, de vegül megtalálta amit keresett; egy jókora kupac régi "Kockás" újság alatt. Egy pillanatra átvillant a gondolat a fejében: "Lehet, tényleg ideje lenne komolyan kitakarítani a szobát!", de most más dolga volt.

Újra kezébe vette a dobozt, kihalászta belőle a fényképet és jobban szemügyre vette a lány jobb kezét, amiben a kulcsot tartotta. Szépen látszott a cizellatura és a dobozbelivel összehasonlítva elégedetten állapította meg: "Egyformák!" Elégedetten mosolygott, s amikor apja újra bejött a konyhából, a doboz látványa furcsa hatást eredményezett: először elsápadt, majd elvörösödött, hirtelen a lélegzete is fennakadt.
"Ezt meg hol találtad? Ki adta Neked?!" – és megallás nélkül özönlöttek belőle a kérdések….
Kis idő elteltével megnyugodott, bár a keze még egy kicsit remegett a hirtelen izgalomtól…. Ekkor Péter kérdezte őt: "Ki ez a nő? Hol készült a kép? Miért van a kulcs meg a galambtoll a kezében?!"
- "Friss levegőre van szükségem, menjünk egyet sétálni és lassan mindent elmesélek."
- "Apa, nem vagyok már gyerek, egyetemre járok itt is elmondhatod!". Ő viszont egyre erősködött, hogy a ház közelében lévő aprócska park sokkal jobb helyszín lenne minderre. Lassan, ráérősen lépegettek egymás mellett a járdán, egyikük sem szólt semmit, saját gondolataikban voltak elmerülve, így nem vették észre, hogy követi őket két sötét öltönyös, napszemüveges férfi.
Leültek egy padra a nagy százéves gesztenyefa tövében. Péter kérdőn nézett apjára, aki már elkezdte volna a történetet, amikor az egyik öltönyös férfi odalépett hozzájuk: "Nocsak – nocsak! Dr. Ferenczy! Mióta is nem találkoztunk? 10 éve, vagy 12? Lényegében mindegy is, a dobozt kérem!"
"Ismerjük mi egymást? Milyen dobozt?" – , kérdezte volna Ferenczy , ám a férfi megelőzte: "Azt a kis zöldet, amit a padláson találtatok, a kulccsal!". "Nincs itt nálam" – felelte Péter szerinte meggyőző módon, de a férfi nem hitt neki, elkezdte megmotozni, míg végül előbukkant az egyik zsebből a zöld dobozka. "Hát akkor ez mi szerinted?!" – szólt vissza elégedetten az öltönyös és már indult is, de még hozzáfűzte: "Ne is probáljátok meg visszaszerezni, mostmár a MIÉNK, mindenestől!!!" Mégegyszer visszanézett, kezével búcsút intett, aztán eltűnt a fák között….

Peti hirtelen nem is jutott szóhoz a döbbenettől és a meglepetéstől. Arra riadt fel, hogy apja noszogatja: "Kelj már fel! Menjünk!" Még mindig nem értett semmit az egész jelenetből, Ferenczy megérezhette mindezt, mert így szólt: "Majd a vonaton mindent részletesen elmondok, lesz úgyis elég időnk Milanóig beszélgetni." – "Milánóóóó ?" "Igen, a fényképen a fehér katedrális, amit láttál az valójában a milánói Dóm. De mostmár mozdulj!"
« Milánó, Milánó, Milánó» – ízlelgette a szót többször is Péter, « Izgalmas lesz! » gondolta, miközben sietősen böröndjét csomagolta és elmosolyodott…

To be continued…

Érdekel, honnan indult a történet? Nelly felujtására többkezes novellát írunk. Ha lent a témakörök között a "novella"-ra kattintasz, megtalálsz minden hasonló témájú bejegyzést.
Érdekel, hogyan folytatódik? Ha az "elfelejtett_kincsek"-re, akkor az elkészült fejezeteket olvashatod.