Ott állt a fiú és
tekintetével a tömeget kutatta. Leheletnyi mosoly futott át az arcán, ahogy a
csillogó szemeket figyelte, amint a műanyag poharak pezsgővel telve egymásnak
koccannak.

De mást keresett.
Egész éjszaka érezte a lány hiányát, ahogy sorra köszöntötte a barátokat, újabb
és újabb embert ölelt magához.

Minden évben
minden pillanat csak egyszeri, így ez az éjfél is. De más miatt érezte
különlegesnek. A lány érintésétől hirtelen megborzongott. Nem törődtek azzal,
hogy hosszan köszöntsék egymást, elvesztek egymás csillogó barna lélektükrében,
egybeforrtak egy hosszú csókban, míg feléjük nem fordult mindenki. Lassú
sóhajjal emelkedtek a felszínre, a fiú átölelte a lány vállát és így szólt
szeme sarkában szarkalábakkal a körülöttük kavargó emberekre nézve:

Ezek vagyunk mi.

Mert gondolhatsz
bármit magadról, ha körülötted a barátaid más képet tükröznek vissza. Állhatsz
a középpontban, népszerűségedben elszívva mások energiáját, vagy adhatsz teret,
hogy az határozzon meg, ki érzi otthon magát az általad teremtett világban.

A fiú nem akart
új évet kezdeni. Ahogy szemével a tömeget nézte mosollyal az arcán a lány
oldalán, azt akarta, hogy az évvége egybefolyon az új évvel és soha ne érjen
véget.

I remember,
I remember, when I lost my mind…